Remény

Természetüknél fogva önmagukért beszélnek és a közreadónak, illetve rajta keresztül az olvasónak nem kell mást tennie, mint befogadni és jóleső érzéssel nyugtázni: de jó, hogy még ilyen is van!

Báthor Pál és pénztárcája történetére gondolok, melyet olvasóink is megismerhettek vasárnap reggel. A napról napra hallott „megverte, felakasztotta, agyonütötte, megcsalta és becsapta” – típusú krónikák áradatában fuldokolva felüdülésként hat egy olyan optimizmust árasztó apró történet, mint egy „pénztárca szerencsés megtalálása, illetve visszajuttatása tulajdonosának”.

Azért felüdülés, mert nemcsak két emberről szól, hanem annak egyértelmű igazolásáról is, hogy társadalmi, közösségi kapcsolatainkból még nem veszett oda minden. Az elidegenedés, az elfordulás embertársainktól még nem teljesen általános. Él a remény, úgy tűnik, van értelme a becsületességnek.

Persze mindezek mellett egyértelmű jelzés arra is, hogy nem a körülmények, hanem kizárólag mi, emberek tudjuk meghatározni és alakítani, hogy milyen világban élünk. A világ pedig a hétköznapokkal, közvetlen környezetünkkel kezdődik, aminek formálásából vehetjük ki leginkább részünket.

Ehhez – ahogy a példa is igazolja – igazán nem kell sok, elég csak nem elfordítani a fejünket. Elég csak odafigyelni és meglátni a másik gondját, és ha van rá lehetőségünk, tenni a hétköznapi közegünk jobbá tételéért.

Egyszerűnek hangzik…

Banka Csaba