Ötven éve végeztek a szolnoki egyetemen

Szolnokon végül öt esztendőt töltött. A karon egyetlen csoport indult és végzett Szolnokon, akik közül sokan évről évre összejönnek, beszélgetnek és közösen szórakoznak. A diplomázás óta immár a hetedik találkozót tartják, hiszen a 10, 20, 25, 30, 40, 45 és most az ötvenedik évforduló tiszteletére is összegyűltek nosztalgiázni.
Krepelka Géza az, aki az egykor Szolnokon végzett csoportot rendre összehozta.
— Akkoriban terjedt el a koedukált oktatás, így a csoportunkban még csak 8-10 százalék volt a lányok aránya — meséli Krepelka Géza. — A tipikusan férfiaknak kitalált munka ellenére mindannyian elvégezték, sőt sikeressé váltak szakmájukban.
Az ötvenes évek derekán indult útjára az a kezdeményezés, hogy képezzenek megfelelő szakembereket a vasút fejlődésével párhuzamosan. Ennek egyik előfutáraként végeztek ők a vasútüzemeltetési szakon.
— Annak idején az a 150-200 fős egyetemi gárda egy annyira jól összeszokott, szinte családként működő közösséget alkotott, hogy sok esetben még haragudtak is ránk a helyi fiatalok — meséli emlékei közt kutatva. — A szolnoki fiúkkal szemben hatalmas ellenfélnek bizonyultunk.
Közülünk sokan szolnoki lányt választottak feleségül.
Akkoriban még a tanársegédek, sőt a tanárok is hasonló korúak voltak, mint a hallgatók. Velük együtt éltek a diákszállókban, együtt mentek a menzára, és együtt mulattak. Ilyenformán minden összejövetelre meghívták a tanárokat is, akik mindmáig emlékeznek mindenkire.
Az évek hosszú sora alatt végigjárták a vasúi szakmát ranglétráit egészen a vágányok közti fizikai munkától a MÁV vezetőségéig. Urbán Lajos például egykoron közlekedési miniszter (1983—89) is volt, azután, hogy a MÁV vezérigazgatói székében is eltöltött egy kis időt.
— Immár 52 esztendeje dolgozom a vasútnál — meséli a jelenleg tanácsadóként dolgozó nyugdíjas vasutas. — Ez egy, a vasútért élni, halni és dolgozni tudó csapat találkozója, hiszen egész életüket ennek szentelték. Ez az a generáció, amelyik még teljes körű tudásával a vasút minden területén nehézség nélkül megállta a helyét.
Az egykori végzettekből mára csupán negyvenegyen tartják a frontot az élők sorában, ám mint mondják, kitartanak a végsőkig, és az utolsó percig egy családként, egy csapatként fognak gondolni egymásra, mint akik élni, halni tudnak a vasútért.