A túrkevei tanyavilágból indult, mégis a szabadfogás virtuózává vált Bíró László

– Végül mi lett a Daciájával?

– A Dáciámmal?

– 1990-ben a Nemzeti Sportnak azt mondta, vevőt keres rá. Talált?

– Azt az autót visszaadtuk a románoknak. Mondhatjuk, hogy megvették. Nagy divatja volt akkoriban, hogy vitték vissza az autókat Romániába. A szomszédunkban pont laktak románok, akiknek eladtam. Potom pénzért, de ők jól jártak vele.

– Most mivel jár?

– Most Mitsubishivel. Huszonhárom éves. De tipp-topp!

– Akkor ezzel az autóval volt Túrkevén, idén tavasszal, amikor emléktáblát avattak az ön tiszteletére?

– Igen, ezzel – így társalogtunk Bíró Lászlóval, akinek tekervényes úton jutottunk fel Buda-széli otthonáig.

– Korábban azt mondta, az embert hamar elfelejtik, de úgy tűnik, Túrkevén önt nem felejtették el.

– Németh Sándor egykori edzőtársam, edzőm, kollégám kezdeményezésére történt a táblaavatás, de igazából mindegy is, ki találta ki, mert nagyon jólesett. Nagyon jó érzés egy embernek, ha gondolnak rá. Tetszett az olimpikonokról készült fal is, jól megcsinálták. Abból a szempontból is jó, hogy hátha valamelyik fiatalt inspirálja, hogy legyen birkózó.

– Ugorjunk még visszább: milyen volt a hatvanas-hetvenes években Kevén gyereknek lenni?

– Én tanyán nőttem fel, úgyhogy nem sokat tudok arról, milyen volt akkoriban Túrkevén élni. Gyerekként fogalmam nem volt arról sem, hol van Túrkeve. A Dózsa-majortól menni kellett még egy-két kilométert a Második fasorig – így hívtuk –, onnan 200 méterre állt a tanyánk, ott éltem. Tizenhárom éves voltam, amikor beköltöztünk Túrkevére, addig egy tanyai iskolába jártam. Jó nagy hóban, sárban, ahogy kell. Akkoriban még voltak havak.

– Hogyan került a birkózás közelébe?

– A kollégiumból jártak ki idősebbek birkózni, és egyszer megkérdezték, akarok-e velük menni. Gondoltam, megnézem. Tizenegy éves voltam. Aztán ott ragadtam. De nem is volt más lehetőség. Foci volt, meg birkózás. A focihoz túl kicsi voltam, a birkózáshoz meg épp ilyen kicsi embereket kerestek. Bevallom, benne volt az is, hogy addig sem kellett a kollégiumban lenni.

– Túrkevén milyen perspektíva volt a hetvenes években egy tehetséges birkózó számára?

– Semmilyen.

– El kellett menni?

– Mindenféleképp. Minthogy nagyon sokan el is jöttünk. Lakatos Győző, Kiss Sándor, Kiss Károly, Szarka Imre, Fórizsék, jómagam... Volt olyan tatai edzőtáborunk, ahol hét túrkevei volt. Saját focicsapatot állítottunk ki. De Túrkevéről el kellett jönnünk, mert megélni sem tudtunk volna a sportból, és a fejlődés szempontjából sem volt mindegy. Végül 1978-ban igazoltam a Fradihoz. Engedett az apám. Annyit kért, hogy végezzem el az iskolát, hogy legyen egy szakmám. Nagyon hálás vagyok az öregnek, sokat köszönhetek neki. Biztatott mindig, hogy birkózzak. Anyukám meg mindig azt mondta, „olyan kicsi vagy, össze­vissza törnek”. De apám úgy vélte, majd megerősödöm, nem lesz semmi baj.

– Amúgy milyen szakmát szerzett?

– Autószerelő vagyok, de titkolom rendesen! Összvissz négy hónapig dolgoztam a szakmámban, aztán eljöttem Budapestre.

– Hogyan került a válogatottba?

– Először 1978-ban, Oulu­ban voltam junior-Európa-bajnokságon. Utána egyre jobban ment a birkózás. Gyulai Misi volt akkor a súlycsoportomban, 48 kilogrammban a válogatott, őt kellett megvernem. A legjobb barátom volt egyébként. 1979-ben már meg is vertem, de akkor a San Diegó-i világbajnokságra még őt vitték el. Az 1980-as Eb-re viszont már engem vittek, az volt az első felnőttvilágversenyem. Utána pedig folyamatosan mentem, összesen huszonöt világversenyre jutottam el, háromra kötöttfogásban, huszonkettőre szabadfogásban.

Azt azért el kell mondani, hogy mindezek az eredmények rengeteg lemondással, szenvedéssel jártak. Én például nyolc-tíz kilókat fogytam az egyes versenyekre. Összesen körülbelül hatszáz kilót fogytam életem során, vagyis leadtam úgy öt-hat embernyit. Bulizni, szórakozni sem jártunk, hiszen azzal az egész addigi munkánkat leromboltuk volna.

– Miért a szabadfogást választotta?

– Talán, mert ebben nőttem fel. Persze csináltam én kötöttfogást is. Nyertem két magyar bajnokságot, indultam két Eb-n meg egy vb-n is kötöttben. De az én mozgásomhoz a szabadfogás kellett. Én, ha lábat nem foghatok, már rosszul vagyok! Ez a lényeg, hogy mindent szabad. Sokkal több lehetőség van a szabadfogásban. Szerintem a birkózás abból áll, hogy minden testrészedet használd. De leginkább a fejed! Nekem ez sokat segített. Nagyon jól tudtam koncentrálni. Teljesen ki tudtam zárni a külvilágot.

– Sokat írt annak idején a sajtó Bíró László virtuóz technikájáról, de arról is, hogy nem taktikázik eleget. Miért nem?

– Egyszerűen: elvitt a hév, a virtus. Nem tudtam úgy birkózni, ahogy mondták. Sokszor ez biztosan hiba volt. Volt is, hogy megígértem. De ha egyszer felmentem a szőnyegre, mindig azt csináltam, ami jött. Összességében azért kifizetődött a támadó szemlélet. Nyerhettem volna többet is, de elégedett vagyok, van három ezüstérmem, olimpián negyedik voltam. Utóbbinál győzhettem is volna, de épp előtte váltottam súlycsoportot, 48 kilogrammról 52-re. És abba azért bele is kell erősödni.

– Mondok egy városnevet. Mi jut eszébe róla: Moszkva.

– Az egy félig olimpia volt 1980-ban. Húszéves voltam, hatodikként végeztem, de jobbra számítottam. Akkor már nem voltam olyan suhanc, Eb-ötödik lettem előtte, és aki az olimpiát nyerte, azt az Eb-n legyőztem.

– Várna?

– Az egy jó élmény... Szenzációs volt. Az 1982-es Eb közben kint, Várnában mondogatták nekem, „Lacikám, csak te nyerhetsz”. Aztán rám beszélték. Mert hát a döntőben nem sok esélyem volt, 12–2-re vezetett az orosz Gogoljev, két pont kellett volna neki a technikai tushoz. Végül én tusoltam őt. Azóta is emleget. Később ő az orosz női válogatott edzője volt, én a magyaroké, találkoztunk versenyeken, még akkor is csóválta a fejét. Az Eb-győzelem után a reptéren rengetegen vártak, mindenki ünnepelt. Fontos győzelem volt, hiszen abban az évben semmi mást nem nyert a magyar válogatott.

– Budapest?

– Az egy fájó pont. Azóta is többször visszanéztem az 1986-os budapesti vb-döntőt – addig amúgy fogalmam sem volt arról, hogyan birkózom, korábban nem láttam magam. Voltak bakik a bírói döntéseknél, én is hibáztam biztosan, meg el is fáradtam a döntőre.

– Szöul?

– Arra az 1988-as olimpiai negyedik helyre nagyon büszke vagyok. A harmadik helyért vívott meccsem gyöngére sikerült, 15–1-re nyert a orosz ellenfelem. Előtte a japán meg annyira erős volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Az odáig vezető úton viszont öt meccset nyertem. Ma ha öt meccset nyersz zsinórban, kétszeres világbajnok vagy.

– Van két olimpia, amelyeken ott lehetett volna, de mégsem volt: Los Angeles 1984-ben és Barcelona 1992-ben.

– A Los Angeles-i otthonmaradás fájdalmasan érintett. Nagyon jó formában voltam azokban az években. 1984-ben Eb-második voltam, az olimpiát pedig az a srác nyerte, akit 1983-ban a vb-n technikai tussal vertem meg. A barcelonai olimpiára meg nem jutottam ki. A válogatottságtól akkor vissza is vonultam. Amit utólag kicsit bánok, mert még négy év bennem volt. Még 39 évesen is nyertem magyar bajnokságot.

– Ezt követően mivel foglalkozott?

– Az edzősködésen túl voltam újságárus, évekig szereltem redőnyöket, jelenleg betegszállítóként dolgozom.

– Milyen gyakran jár Túrkevén?

– Egyszer-kétszer évente. Amikor juhászfesztivál van, vagy ilyesmi, akkor elmegyek. Meg halottak napján. Gondolkoztam rajta, hogy hazaköltözzek, de én már „idenőttem”. Kétszer annyit éltem már Budapesten, mint Kevén, itt vannak a gyerekeim, most született az unokám is.

– Pályafutásából mire a legbüszkébb?

– Amikor egyedül neked húzzák a Himnuszt, az fantasztikus.