2022.08.18. 19:45
Várkonyi Géza a kajak-kenu sportág fejlesztésének szentelte az életét
Olimpikonokat nevelt, fejlesztette sportágát idehaza, majd Japánban is, és felépítette a szolnoki szakosztályt az ember, akinek az élete egybeforrt a szolnoki kajak-kenu történetével, és aki nélkül ma talán nem is lenne versenypálya az Alcsi-Holt-Tiszán.
Várkonyi Géza munkásságát 1993-ban mesteredzői díjjal ismerték el
Fotó: Rózsa Róbert
Várkonyi Géza testtartása és határozott kézfogása huszonéveseknek is becsületére válna, jóllehet, Várkonyi úr most júliusban töltötte be a 89-et. Miközben beszélgettünk, épp ezeregyszáz versenyző részvételével zajlott a kajak-kenu bajnokság az Alcsi-Holt-Tiszán. Azon a pályán, ahol ma magyar és külföldi olimpikonok, világ- és Európa-bajnokok edzenek.
Valószínűleg e versenyzők jó része nem tudja, hogy sem ők, sem a magyar válogatottak, olimpikonok nem lapátolhatnának ma ilyen körülmények között a Holt-Tiszán, ha a hatvanas években nincs Szolnokon egy elszánt sportkedvelő, kajak-kenu barát fiatalember: Várkonyi Géza, akinek az élete gyakorlatilag egybeforrt a városi kajak-kenu sport történetével.
Lepusztult állapotok a Tisza fővárosában
Várkonyi Géza nem készült vízi sportokra. Futballozott, majd rendőr-nyomozó volt, ám 1957-ben leszerelt, ezután az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatalnál, majd a vízügynél helyezkedett el térképészként. De nem bírt megülni sport nélkül.
– Hiányzott a mozgás, hiányzott a sport. A Kötivízig akkori igazgatója, Vasadi János nagy sportbarát volt, támogatta is, hogy megcsináljuk a vízügy kajak-kenu szakosztályát – mondta a kezdetekről Várkonyi Géza.
Igen ám, csakhogy a szakág finoman szólva sem volt jó állapotban. Főleg, hogy nem voltak hajók sem.
Várkonyi Géza ezért Budapestről kért leselejtezett eszközöket. Azok annyira lepusztult állapotúak voltak, hogy már az asztalosok sem tudták helyrepofozni őket. Végül Vasadi János vásárolt két csehszlovák kajakot, amelyekkel elkezdhettek edzeni, így a vízügyön belül megalakulhatott az önálló kajak-kenu szakosztály. Ekkor 1962-t írtunk.
– Én vettem azt észre, hogy itt a Tisza fővárosa, és nincs kajak-kenu. Azt mondtam: ezt ki kell használni! A szabadidősportolóknak, versenysportolóknak, fiataloknak adjunk egy új sportolási lehetőséget. És toborzásba kezdtünk. Innen indult a szolnoki kajak-kenu. Senki nem mondta nekünk, hogy csináljuk. Belső késztetés volt – fogalmazott, hozzátéve: azt is érezte, hogy képeznie kell magát, ezért mindenféle tanfolyamot elvégezett.
– Versenyzőnek már túlkoros voltam. Ezért edzőnek képeztem magam, 1963-ban a segédedzői, 1965-ben az edzői, 1972-ben a szakedzői vizsgát tettem le.
A holt-tiszai versenypálya születése
– Elsősorban népszerűsíteni kellett a sportágat. Saját kézzel csináltunk plakátokat. A sportolóink maguk hordták szét városszerte. Ez jól sikerült, jöttek is a fiatalok, tele volt a Tisza-part – mondta.
Akkoriban még ritkán tartottak állóvízi versenyeket, ezért nagy eredmény volt, hogy 1963-ban sikeres vidékbajnokságot rendeztek a Tiszán. A hatvanas években a Tiszán, valamint a megáradt Zagyván eveztek. De állóvízben nem. Sőt, Magyarországon ekkoriban egyáltalán nem volt versenyzésre alkalmas állóvízi pálya. Mivel azonban a tiszai versenyeken sok hajót elsodort a víz, és sok kizárás is történt, már akkor felmerült egy állóvízi versenypálya ötlete.
Aztán eljött 1975, a nagy esztendő, amikor felépült a holt-tiszai pálya. Pontosabban: maguk felépítették.
– Ez volt az ország első állóvizű, kijelölt versenypályája, amit tulajdonképpen két kézzel építettünk. Mi – a vízügy – vállaltuk a mederkotrást. Én mértem ki a kilencszer kilenc méteres pályát. Lánccal, bilincsekkel, karabinerekkel. Az akkori TITÁSZ-tól kértem tartósodronyt, azt húztuk ki a vízre bójatartónak. Nekünk így lett versenypályánk – meséli Várkonyi Géza.
Forrás: Csabai István
– A 4-es út és az idősek otthona közötti terület akkor még nádas volt, oda raktuk le a kikotort földet. Ez a mai nagy parkoló területe. Innen persze még messze volt a létesítmény egészének az elkészülte. Faházakkal, tárolókkal, céltoronnyal együtt csak 1978 július 1-jére készült el a versenypálya, így ez tekinthető születésnapjának.
– Aztán kiépült Szegeden, a Maty-éren a világversenyek megrendezésére is alkalmas versenypálya, ezzel a szolnoki háttérbe szorult. Az igazsághoz tartozik, hogy Szeged és Szolnok akkori vezetése másképpen állt a dolgokhoz.
Szegeden mindent megadtak, míg Szolnokon kevésbé támogatták anyagilag a kajak-kenut
– mondja Várkonyi Géza.
Megjött Deme József
Az eredmények pedig szépen lassan jöttek, lettek válogatott sportolói is a szakosztálynak. Mígnem jött Deme József.
– Onnantól minden megváltozott, Szolnok az élvonalba tartozott hosszú évekig – mondja edzője, Várkonyi Géza. Az akkor 18 éves tehetség, Deme József 1969-ben K1 500 és K1 1000 méteren ifjúsági országos bajnok lett, és bekerült az ifiválogatottba, egy évvel később pedig már felnőttválogatott volt. Várkonyi fő feladatává Deme József felkészítése vált.
– Ez nekem – a sikerek mellett – külön terhet jelentett, hiszen ingázni kellett az országban a versenyek, válogatott edzőtáborok miatt. Ezeket ugye akkor még nem Szolnokon tartották. Emiatt rákényszerültem, hogy edzőket is kineveljek, akik dolgozni tudnak, amíg az ország másik részén vagyok – mondja ezzel kapcsolatban Várkonyi Géza.
A siker mindenesetre nem marad el. Deme először indult párban vb-n Rátkai Jánossal, és egyből negyedik helyen végeztek.
Deme eztán az évközi nemzetközi versenyeken egymás után szállította az első helyezéseket, győzött az országos bajnokságon.
Az 1972-es müncheni olimpián a Deme-Rátkai kettős 1000 méteren csak célfotóval marad le a bajnoki címről, az egy évvel későbbi világbajnokságról viszont már két arannyal térhettek haza. Deme a későbbi esztendőkben is ontotta a magyar bajnoki címeket, az 1974-es és 1975-ös vb-n viszont érem nélkül maradt. Deme ezt követően az edzőváltás mellett döntött, amit Várkonyi nehezen fogadott. Ám ez sem hozta el a remélt ötkarikás győzelmet, 1976-ban Montreálban két hatodik hely jött össze, 1980-ban Moszkvában egy ötödik hely. Ezután Deme visszavonult és edzősködni kezdett.
Válság a vízen és a parton
Érzékenyen érintette a vízügy kajak-kenu szakosztályát, hogy 1971-ben megalakult a Városi Sportiskola. Ezzel az utánpótláskorú versenyzőket át kellett adni a sportiskolának. A vízügynél 12 igazolt sportoló maradt. Aztán 1973-ban összevonták a Szolnoki Dózsa úszó- és vízilabdacsapatát, valamint a vízügy kajak-kenu szakosztályát, Szolnoki Vízügy Dózsa SE néven, amelyhez még jó pár sportágat hozzácsaptak.
Így hirtelenjében a város egyik legnagyobb egyesületévé váltak.
Várkonyi végül az 1985-ös versenyévad végeztével távozott az egyesülettől. Ő így nem élhette át testközelből a Vízügy SE egyre növekvő válságát. A nyolcvanas évek végére előbb az eredmények kezdtek fogyatkozni, majd a pénz is. 1990-ben már csődhelyzet fenyegetett. Megoldásként az utánpótlást versenyzőstül, infrastruktúrástul átvette a sportiskola, míg a felnőtteket piaci cégek szponzorálták tovább.
Japán kaland és hazatérés
– 1994-ben már folyamatban volt a nyugdíjazásom a Magyar Kajak-Kenu Szövetségnél, amikor delegáció érkezett Japánból, hogy tanulmányozzák a sportág magyarországi helyzetét. Engem kértek fel, hogy tájékoztassam őket. Ezt meg is tettem, majd szépen nyugdíjba mentem – emlékezik Várkonyi Géza arra, hogy a szövetségnél töltött munka végeztével hogyan került a távoli országba.
– Ám még ebben az évben kérés érkezett Japánból, hogy segítsem az ottani kajaksport fejlesztését. Mivel a magyar szövetség nem tudott végkielégítést fizet, és új kihívás is volt, elvállaltam.
Japánban elképesztő fogadtatásban volt részem, nagyon megbecsülték a munkámat.
– Öt éven át jártam a Távol-Keletre néhány hónapos megbízásokkal, majd rávettek, hogy egy egész évet töltsek kint egy tokiói klubnál. Ifjúsági szinten jöttek is az eredmények, de a felnőttek között már kevésbé. Ázsia-bajnokokat ugyan sikerült kinevelnie, de tanítványai világszinten nem állták meg a helyüket. Így az egy év leteltével hazajött. Nem szakad el azonban végleg szeretett sportágától, hiszen még 2022-ben is fél évig tanácsadó volt Szolnokon: edzőképzéssel foglalkozott.
– Miért? Mert Magyarországon nincs edzőképzés. Kiöregedett versenyzők vannak, akik átadják a tapasztalataikat. Viszont nem kellett hosszabbítanom, a mostani szolnoki kollégák ugyanis jók. Bízom benne, hogy továbbviszik az elért eredményeket.
Az életemet a sportág fejlesztésére tettem. Amire büszke vagyok, hogy világversenyen kimagasló sikereket értünk el, és a legszebbeket saját nevelésű versenyzővel. De jó látni: a sportág most fejlődik.
– Eredményesek a fiatalok és a felnőttek is, bizonyítják ezt a tokiói olimpia sikerei, Bodonyi Dóra és Hadvina Gergely munkája. Jó érzés, hogy a korábbi eredményeinket sikerült túlszárnyalniuk.
A legendás Espada
– A hetvenes években Dániából rendelte a magyar szövetség a hajókat, akkoriban azok számítottak a legjobbaknak. Volt egy dán, Espada-típusú hajóm, amit nagy becsben tartottam – mondja a mesteredző. – Az a hajó megjárta az 1968-as olimpiát, Szöllősi Imre negyedik lett vele, 1974-ben Pfeffer Anna Mexikóban vb-negyedik lett benne. Később korszerűtlenné vált, nem kellett senkinek. Nekem meg jó volt. Budapestre is magammal vittem, munka után azon eveztem.
És hogy mi lett a hajóval?
– Nyolcvanéves voltam, amikor már nem éreztem magam eléggé vízbiztosnak. Akkor azt mondtam, nem evezek többet. Eztán elajándékoztam a hajót valakinek, aki ígéret tett, hogy vigyáz rá. A hajó most is Szolnokon van.
