Nagy Viktor: Fantasztikus érzés volt bronzérmet nyerni

– Mit szólt a fogadtatáshoz?     

– A landolás után furcsálltam, hogy esik az eső, aztán a stewardess mondta, hogy ez a köszöntés része, és a locsolókocsik vízsugarát látjuk... Szeretjük a vizet, úgyhogy tetszett a dolog – mondta a hazaérkezése után a szolnoki Nagy Viktor, a férfi vízilabda-válogatott olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok kapusa, aki Tokióban bejelentette a visszavonulását.

– Azután következett a fogadás, ilyen gyorsan még sohasem mentem át a belvároson – rendőri felvezetéssel azért kicsit könnyebb közlekedni... Egészen különleges hangulat fogadott minket a BOK Sportcsarnokban, hatalmas élménnyel lettem gazdagabb. Csodálatos volt a fogadtatás, megtisztelő, hogy ennyien skandálták a nevemet, ahogyan az is, hogy ennyi bajnokkal állhattam egy pódiumon. Ez eddig kimaradt az életemből, most ez is megadatott, úgy érzem, hogy minden rendben van nálam, és nincs hiányérzetem.

– Ehhez a fogadtatáshoz kellett az egészen parádés bronzcsata, ahhoz meg a hatalmas feltámadás az elveszített elődöntőt követően. Hogyan sikerült összeszedniük magukat?     

– Nagyon érdekes pszichológiája van ennek. Az elődöntő elveszítése után olyan mélyre lehet kerülni, hogy azt senki sem tudja elképzelni. Ahogyan azt sem, hogy onnan milyen visszajönni, szerintem nagyon sok sportpszichológus megirigyelné, amit a meccs előtti estén alkottunk. Mindenki elmondta, mi van benne, mit érez, mi a motivációja, és ez látszódott a mérkőzésen. Meggyőződésem, hogy emiatt tudtunk nyerni.

– A meccs után bejelentette, hogy nincs tovább, ez volt az utolsó mérkőzése. El tudta olvasni az összes üzenetet, amit ezután kapott?     

– Á, esélyem sem volt. Négy órát töltöttem azzal, hogy próbáljak mindenkinek válaszolni, aztán elindultunk haza. Repülőgép-üzemmódba állítottam a telefonomat, és mire visszakapcsoltam, majdnem száz üzenetem érkezett, úgyhogy a következő néhány napban még elidőzöm a válaszadással... De nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek a gratulációt, a közösségi oldalamon is rendkívül kedves sorokat írtak az emberek, egészen megható volt olvasni.

– Nem létezik, hogy több mint két évtizedes pályafutás után ne hiányozzon a vízilabdázás...     

– Hiányérzetem most még nincs, de biztos, hogy később lesz, amikor újra jönnek a meccsek, és nem élhetem át újra ezt az eufóriát. Kívülről eddig is sokkal rosszabbul éltem meg a meccseket, mint belülről, hiszen a medencében csak levezeti az ember a stresszt, egy-egy védés után kijön belőle a feszkó. Ez nyilván nem így lesz majd a jövőben, úgyhogy a pluszenergiámat a szurkolásba fogom átcsatornázni.

– „Ez az én napom!” – kiáltotta világgá a spanyolok elleni bronzcsata közben, és valóban az volt, utoljára még odatett egy laza hatvankét százalékos védési mutatót, meg egy kapott gól nélkül lehozott második félidőt. Így volt kerek a történet?    

– Igen, egyértelműen. Augusztus nyolcadikára győztes meccset terveztem, és azzal is zártam a pályafutásomat. Az érem színe, bevallom, eddig nagyon érdekelt, és úgy gondoltam, csak akkor érzem magam majd valakinek, ha aranyéremmel jövök haza Tokióból. De nem így történt, mert fantasztikus érzés volt bronzérmet nyerni, és egyáltalán, éremmel hazatérni.

– Tudja már, hogyan tovább?     

– Igyekszem megélni a pillanatot, régóta ez vezérel, a folytatásról ráérek még később dönteni. A civil pályafutásomat mindenesetre már évekkel ezelőtt elkezdtem, nyilván viszem tovább a cégeimet, amelyekre talán több időm lesz, mint eddig. Fel is kell vennem a fonalat, hiszen az elmúlt három hónapban semmivel sem foglalkoztam, mindent az olimpiára tettem fel – de nem kérdés, hogy megérte!

Gazdát cserélt az 1-es számú sapka

A magyar férfiválogatott kapusa Tokióban kijelölte az utódját, amikor Mátéfalvy Csaba kapusedző társaságában szimbolikusan átadta az egyes számú sapkát Vogel Somának. Hogy a két kapusnak különleges kapcsolata van egymással, az már a tavalyi, magyar aranyéremmel záruló budapesti Európa-bajnokság után kiderült, amikor együtt vonultak végig az interjúzónán, és kizárólag együtt nyilatkoztak bárkinek.

Akkor mindketten hősök voltak, hiszen az utolsó pillanatban Nagy Viktor mentette szétlövésre – az ugyancsak spanyolok elleni – mérkőzést, majd Vogel Soma védte ki a mindent eldöntő ötméterest. Nagy Viktor Tokióban még utoljára ellopta a show-t, ám innentől kezdve Vogel Somának kell helytállnia, és bebizonyítania, hogy méltó az örökségre – a 24 éves kapus eddigi pályafutását elnézve valószínűleg nem is adja ki a kezéből azt a bizonyos sapkát.

Csak a maszk jelentett különbséget

A tokiói olimpia furcsaságait oldalakon keresztül lehetne sorolni az egy évvel későbbi rendezéssel kezdve a zárt kapus intézkedésen át a szigorú egészségügyi előírásokig. Nagy Viktor azonban jól érezte magát Japánban, és mivel ő már a harmadik olimpiáján ugrott medencébe, van is összehasonlítási alapja a korábbi ötkarikás játékokkal.

Azon kívül, hogy maszkot kellett hordanunk, nem éreztem semmi különbséget a korábbi olimpiákhoz képest – jelentette ki a férfiválogatott kapusa. – Nagyon jó volt a szervezés, rendkívül kedvesek voltak a japán önkéntesek, hatalmas tisztaság volt, minden flottul ment, de igazából ezt is vártuk – nekem nagyon tetszett ez az olimpia!

A Nagy Viktorral készített beszélgetés videóját megnézhetik a Nemzeti Sport oldalára kattintva.