Sárkány Attila: „nekem semmiféle hátszelem nem volt”

– Talán nem túlzás azt állítani, hogy az anyatejjel szívta magába a labdarúgás szeretetét.

– Igazi sportos családba születtem, ahol minden a foci körül forgott és forog a mai napig is. De nincs ezen mit csodálkozni, hiszen már a nagyapám is hivatásos labdarúgó volt, őt követte édesapám, akire talán még sokan emlékeznek a Szolnoki MÁV-ból.

– És persze ott van édesanyám, aki megalapította Abonyban a női csapatot.

– Komoly elvárásokat támasztottak a szülei Önnel szemben?

– Édesapámnak volt egy mondata, ami teljesen belém ivódott: „muszáj megelőznöd engem!” Ehhez azt kellett elérnem, hogy bemutatkozhassak az élvonalban, ami alig tizennyolc évesen sikerült is.

– Néha egyébként azon kapom magam, hogy már a kisfiamnak, Botondnak is ugyanezt hajtogatom.

– Ezek szerint belőle is futballista lesz? Ha igen, akkor neki már legalább négyszer kell majd pályára lépnie az NB I.-ben.

– Úgy bizony, de ezt azért még kicsit korai volna kijelenteni, hiszen augusztusban tölti a hatot. Ugyanakkor az tény és való, hogy nagyon szeret focizni, például mielőtt reggel elindultunk volna otthonról, a szobában rugdostuk a labdát.

– Bárhogy is alakuljon, a legfontosabb, hogy amit elér, azt önmaga által, ne pedig mások segítsége révén érje el.

– Ahogyan annak idején ön is megküzdött mindenért.

– Pontosan. Nyilván a szüleim mindenben támogattak, amiben csak tudtak, de sohasem volt semmiféle hátszelem – ellentétben másokkal. Magamnak kellett kikaparnom a gesztenyét, ezért büszke vagyok arra, amit elértem.

– Ha azt mondom, Tóth György?

– Ő volt a testnevelő tanárom az abonyi általános iskolában, valamint a serdülőcsapat edzője. Hálával tartozom neki, gyakorlatilag ő indította el a pályafutásomat.

– Hogyan került Debrecenbe?

– Nagyon céltudatos voltam, mindenáron profi labdarúgóvá akartam válni, így amikor a középiskolai továbbtanulás szóba került, próbáltam olyan helyet keresni, ahol a sportra legalább akkora hangsúlyt fektetnek, mint a tanulásra.

– Ezért döntöttem végül az Irinyi János Gimnázium mellett.

– Nem érezte magát elveszettnek egy akkora városban, távol a szeretteitől?

– Tizennégy évesen belecsöppenni egy teljesen ismeretlen közegbe, gondolhatja... Így visszagondolva, elég kemény időszak volt.

– A reggeli edzések miatt korán kellett kelnem, utána rohantam a suliba, majd délután megint az edzésre. Mire estére visszaértem a kollégiumba, úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Másnap kezdődött minden elölről.

– Pláne, ha az embernek olyan edzője van, mint Herczeg András...

– Nála aztán tényleg nem lehetett lazsálni, rendkívül szigorúan bánt velünk. Féltünk is tőle, mint a tűztől.

– Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy nagyon profi, naprakész szakember, akitől rengeteget lehetett tanulni, elsősorban neki köszönhetem, hogy az lett belőlem, aki. Sok-sok sztorim van vele kapcsolatban.

– Mint például?

– Vereséggel kezdtük az 1994–95-ös NB I. ifi B-bajnokságot, a nyitókörben 1–0-ra kikaptunk a Videotontól. A lefújás után Bandi bácsi alaposan leteremtett minket, mondván ilyen teljesítménnyel még az 5–6. helyre sem leszünk jók.

– Válaszképp, a hátralévő huszonkilenc meccsünket megnyerve, bajnokok lettünk.

– Néhány évvel később, mikor már az NB I.-es tartalékbajnokságban szerepeltem, a tök utolsó Sopron látogatott hozzánk.

– Bár a félidőben 2–0-ra vezettünk, ő megint csak kikelt magából: „ha ezt a csapatot nem veritek meg 7–0-ra, akkor mindenkinek ötszáz fekvőtámasz lesz a jutalma” – az volt ugyanis a mániája. Talán mondanom sem kell, hogy 7–0 lett a végeredmény.

– Sokan talán már nem is emlékeznek rá, hogy létezett olyan, hogy tartalékbajnokság.

– Pedig felettébb hasznos volt. Aki kiöregedett az ifiből, az végre megmutathatta, hogy mit tud a felnőttek ellen, miközben folyamatosan fejlődhetett.

– Míg mondjuk a felnőttből eltiltott focistáknak lehetőséget biztosított, hogy ne essenek ki a játékból. Az egyik évben gólkirály is lettem a „tarcsiban”.

– Ez jelentette az áttörést?

– A tekintetben mindenképp, hogy a DVSC-től megkaptam életem első profi szerződését, ami hat évre szólt. Akkoriban olyan játékosok alkották a csapatot, mint Bernáth Csaba, Bodnár László, Böőr Zoltán, Dombi Tibor, Frida Ferenc, Madar Csaba, Madar Tamás, Pető Zoltán, vagy Sándor Tamás.

– Az első élvonalbeli mérkőzésén való pályára lépésre tehát még várnia kellett...

– Minden összeesküdött ellenem. A tartalékkal a Ferencváros vendégeként léptünk pályára, és 3–1-re győztünk úgy, hogy mindhárom gólt én lőttem.

– Sosem fogom elfelejteni, a találkozó után Horváth Béla, a felnőttcsapat technikai vezetője bejött az öltözőbe, és kalapot emelt előttem.

„Még ma is libabőrös leszek tőle, ha eszembe jut, annyira jó érzés volt.”

– Kijelentette, hogy a következő meccsemet már a felnőttben fogom játszani, erre fel az egyik edzésen megnyúlt a térdszalagom. Végül 1998 áprilisában eljött a várva várt pillanat, a kispadról beállva mutatkoztam be az élvonalban, a Tiszakécske ellen.

– Mit érzett?

– Izgatottságot! Elvégre kiskorom óta arra vágytam, hogy a legmagasabb osztályban szerepelhessek. Ezzel párhuzamosan egyfajta elégedettség öntött el, hogy megcsináltam, méghozzá egyedül, a magam útját járva.

– Mindenféle hátszél nélkül jutottam el idáig.

– Aztán mégis, mintha kikerült volna a szakmai stáb látóköréből...

– Pont ez az, hogy nem az edzőkön múlott. 1999 nyarán olaszországi edzőtáborba készült a csapat, és úgy volt, hogy én is utazhatok a kerettel.

– Erre fel az utolsó pillanatban szóltak, hogy mégsem engem visznek, hanem a Kiss Zolit. Később kiderült, hogy azért, mert valami ismerőse az akkori főtámogató, az Epona fejese volt. Ekkor rájöttem, hogy is mennek a dolgok valójában...

– Az azt követő néhány évben jó néhány csapatnál megfordult.

– Akikkel nem számoltak a felnőtt keretben, azokat előbb-utóbb kölcsönbe adták. Így kerültem először a fiókcsapatnak számító Hajdúszoboszlóhoz, amely az NB II.-ben szerepelt.

– Olyan szempontból nem volt rossz, hogy folyamatos játéklehetőséget kaptam, ezáltal tovább fejlődhettem, csak sajnos pénzügyi gondjai lettek a klubnak, és csakhamar csődbe ment. Ezután szinte félévenként váltottam csapatot, mígnem 2002 őszén beütött a krach, a Demecser idényközben megszűnt, a bal térdemben pedig elszakadt az oldalszalag.

– Végül Szajolban kötött ki.

– Szükségem volt egy csapatra, ahol újra felépíthettem magam. Igaz, ez sem tartott tovább egy fél évnél, de ezzel új fejezet kezdődött a karrieremben. A szerződésem ugyanis lejárt a DVSC-nél, én pedig nem tudtam, mitévő legyek.

– Pedig, ha jobban belegondolok, Debrecen és környékén biztosan találtam volna valami számomra megfelelőt. Ehelyett rábólintottam a Rákóczifalva ajánlatára, és innentől kezdve a harmadosztálynál nem is játszottam feljebb.

– És összeállt a...

– ...a „rettegett ékpár”. Általában így írtak rólunk az újságokban. Mi pedig Rusival (Ruskó Zsolt – a szerk.) igyekeztünk rászolgálni a titulusra azzal, hogy futószalagon termeltük a gólokat.

– Remek párost alkottunk, ami főként abból fakadt, hogy nagyon jól ismertük egymást, valamint addigra már kellő rutinnal is rendelkeztünk. Ha jó napot fogtunk ki, tényleg nem volt, aki megállíthatott volna bennünket.

– A gólgyártást a Szolnoki Spartacusban sem hagyták abba.

– Igazán szép idők voltak azok, a nomád körülmények ellenére is!

– Az egyik évben például, mikor feljutottunk a Magyar Kupa főtáblájára – talán a hatvannégy között, erre nem esküdnék meg – az Újpestet fogadtuk a Véső úton, közel négyezer ember szurkolt nekünk.

– Már csak az ilyen pillanatokért is érdemes volt végigcsinálni, na meg persze szerettünk együtt játszani, gyakorlatilag csapattársakból lettünk barátok, akiket a labdarúgás kötött össze. Emlékszem, még az edzéseket is véresen komolyan vettük, mintha az életünk múlott volna rajta.

– Majd jött a gerincsérv, ami szép lassan véget vetett játékos pályafutásának.

– Az már a jánoshidai kiruccanásom idején történt, de a tényen mit sem változtat. Úgy futottam, mint akit lábon lőttek, gondolhatja. Jártam kezelésekre, amikkel egy ideig el is voltam, például Csépán még így is többször házi gólkirály tudtam lenni.

– De aztán be kellett látnom, hogy nincs értelme tovább sanyargatni magam, ezért a nyáron végleg szögre akasztottam a stoplist – habár előzetesen úgy terveztem, hogy negyvenéves koromban még javában rúgni fogom a bőrt.

– Ez azonban még véletlenül sem azt jelenti, hogy elszakadok a focitól, maradok Csépán, és besegítek Papp Eriknek az edzések levezénylésében.

– Összességében, hogy érzi, félig üres, vagy félig teli a pohár?

– Nézőpont kérdése. Nem vitás, hogy némi szerencsével sokkal többet is kihozhattam volna a karrieremből, azonban így sem vagyok elégedetlen, mert amit elértem, azt csakis saját magamnak köszönhetem, és ez mérhetetlen büszkeséggel tölt el.

Névjegy: Sárkány Attila

Született: Cegléd, 1979. 06. 27.

Posztja: Csatár

Rúgólába: Jobb

Élvonalbeli mérkőzéseinek száma: 3

Klubjai: Debrecen (1997–2003), Hajdúszoboszló (1999 ősze, kölcsönben), Kisújszállás (2000 tavasza, kölcsönben), Tiszaújváros (2000–2001 ősze, kölcsönben), Jászberény (2002 tavasza, kölcsönben), Demecser (2002 ősze, kölcsönben), Szajol (2003 tavasza, kölcsönben), Rákóczifalva (2003–2006), Szolnoki Spartacus (2006–2011), Jánoshida (2011 ősze), Csépa (2012 tavasza–2013 ősze), Martfű (2014 tavasza–2015), Csépa (2015–2018)