A szolnoki régészek egymás után emeltek ki kincseket a Tiszából – videóval és galériával

– Napjainkban rekordokat döntöget a Tisza alacsony vízállása – szólaltattuk meg munka közben Kertész Róbert régészt. – Ez sok tekintetben sajnálatos és tragikus, viszont van azért egy hasznos oldala is. A szőke folyó medre sok titkot rejt, melyek közül a forró, aszályos nyarak alatt több is előkerül az apadó víz alól. Így láthatjuk évek óta a legmelegebb napokon Szolnok hajdani, török kori fahíd-maradványait is.

– Most is rendkívül alacsony a folyó vízszintje, ezért gondoltuk a kollégáimmal, hogy a Damjanich János Múzeummal szoros együttműködésben munkálkodó önkéntes fémkereső csapatunkkal legalább egy napra kitelepülünk a Tisza partra, a Gutenberg tér alá.

Szinte szünet nélkül jeleztek a fémkeresők

És valóban! Alig tudtunk néhány szót váltani a múzeumi régésszel, a fémkeresők már a technikai felszerelésük nélkül kapkodták ki az iszapból egyre-másra a kerámiatöredékeket. Kertész Róbert pedig Kovács Péter régészkollégájával együtt igyekezett a helyszínen beazonosítani a leleteket, s megállapítani hozzávetőleges korukat: „Ez bronzkori, ez népvándorlás-kori, ez Árpád-kori, ez kora-újkori-török kori!” – sorolták, s egy-egy sáros cseréptöredékből még azt is megmondták, mire szolgálhatott.

– Ezek import árukkal érkeztek ide, hiszen ez festett gömöri edény, ez pedig erdélyi fazék darabja. Ez egy cserépfazék teteje. Ez mázatlan kerámia alja, ez egy korsótartó, vagy olajmécses lehetett. Ez egy díszes kályha sarka, ez a csúcsos pedig a dísze! – sorolták lelkesen, láthatóan rajongva munkájuk és a megtalált kincsek iránt.

Aztán hirtelen Kovács Péter felkiáltott, amikor az egyik önkéntes a kezébe nyomott egy ujjbegynyi szürke gömbdarabot.

Kisvártatva újabb korabeli ólomtöltényt jelzett a fémkereső, aztán meg kovácsoltvas szegeket, melyek pallónak, várkapunak, hídnak, hajónak, egyéb fából készült hajdani építmény összetartására szolgált.

Egy múzeumra való leletre bukkantak

A Gutenberg téri vízikapu alatti folyószakaszon egyszeriben láthatóvá vált a történelem egy része. Még csak le sem kellett hajolni, csupán egy tíz méteres szakaszon a víz szintje fölött és alatt több zsákra, de akár kijelenthető, egy egész múzeumra való régészeti lelet bukkant elő az iszapból. Ezeket két kézzel kapkodták ki a szakemberek és segítőik. Cseréptöredékek, csontok, vélhetően állati eredetűek, különböző fémtárgyak. A detektorok megállás nélkül sípoltak a fémszegekre, ólomgolyókra. Valaha ide önthették a várlakók a hulladékukat, a használhatatlanná vált használati tárgyaikat.

– A vízikapu alatt lehetett a palánkvár kikötője, s a lakosság e köré szórta a Tiszába a szemetét. Nem sokban tértek el a mai embertől, talán csak annyiban, hogy középkori műanyagra még nem bukkantunk. Viszont reggel már egy modern kanalat, egy metszőollót, sőt, még egy horgolószettet is találtunk a félkész sállal. Alig változott az emberi szemlélet: „Majd a Tisza elmossa…!” – mosolygott össze a két régész.

Egy időszakot leszámítva szinte minden korban lakták a várost

– Na, ezt vártuk, mert korábban ezt feltételeztük! A mostani közelében lehetett a középkori vár vízikapuja is, s ez alatt találhattuk meg a Tisza partjánál az egykori kikötőt. Illetve az is bizonyossá vált, hogy Szolnokot a Zagyva torkolata közelében, a tatárjárás utáni hosszabb időszakon kívül minden korban lakták. Épp a védettsége miatt, vagy éppen a kereskedelmi csomópontja miatt települtek ide törzsek, nemzetségek, népek. S ha Attila sírját nem találtuk még meg, ugyan nem is kerestük eddig, de Zounok, Zolnok, Solnock, Zolnok, vagy amiként Szolnok korabeli említésekor írásban más-más formában megjelent, e lakott helynek a múltja most látványosabban is felszínre került – foglalta össze a péntek délelőtt régészeti leletmentő munkáját Kertész Róbert.

– Bingó!” – tette hozzá Kovács Péter...