Az exsevillai borbély, Figaro kissé hajaz A fösvényre

No, de kezdjük a végén. A szolnoki Figaro házassága – avagy egy őrült nap című komédia premierjét hasonló lelkesedéssel üdvözölte a közönség, mint tavaly A fösvényt. A tapsrendre függöny elé citált Szabó Máté a maga módján szerényen fogadta a nagyérdemű kurjongatását, csak szája szeglete húzódott cseppnyit szélesebbre. Könnyű neki jól rendezni, mondhatnók, hiszen olyan nagyapai örökséggel bír, mint a hajdanán különleges látásmóddal rendelkező, lázadó Kazimir Károly… 

A Szigligeti „törzsvendégei” előtt nem ismeretlen Szabó Máté, aki 2005 és 2007 között a Tisza-parti színház társulatának rendes rendezői tagja volt. A Pogánytánc, a Nem félünk a farkastól, A szecsuáni jólélek vagy a Sose halunk meg talán ismerős előadások lehetnek tőle abból az időből, de rendezéseiből eddig A fösvény ugrotta magasan túl a lécet. Viszont ilyen magasságokba igyekszik a Figaro is, amelynek jelenkori nyelvezete, díszletei és jelmezei alig térnek el a Mucsi Zoltán fémjelezte Molière-darabétól. Egyáltalán nem dühítő a meghökkentés plagizálása, mint inkább elfogadott, sőt, immáron elvárt a több száz éves színművek felfrissítése, újraértelmezése érdekében.

Horesnyi Balázs díszletelemei, úgy mint mosógép, csúszda és kortárseszközök felvonultatása időtlenségbe helyezi a játékot, miközben a tizennyolcadik századi mű mondanivalója megmaradt, azt nem kellett aktualizálni, a galádság, a hitványság, a politika, csakúgy, mint a hűtlenség, a szerelem és a pénzvágy, tudjuk jól, kortalan, de legalábbis az emberrel egyidős. 

Füzér Anni több századot ide-oda ugráló jelmezei sem rontják az összképet. Komédiáról lévén szó, kötelező a viseletek túlszabása, a panírok és manírok felnagyítása, ám a hatásvadászat így sem lő túl a célon. Marcelina (Gombos Judit), aki ma a Szigligeti legerősebb prózai szubrettje, nélkülözhetetlen figurája a mulatságos darabnak. 

Molnár László Almaviva grófként vicces énjét is megmutatja, láthatóan önfeledten lubickol csaló és megcsalatott szerepében, van kedve kacagtató gegeket improvizálni, és ezúttal az sem igaz rá, hogy a (mű)hajában van az ereje. A túlzott parókaköltemények egyébként más szereplők (Bartolo – Mészáros István; Don Veinte Porciento – Horváth Gábor; Don Vagabundo – Vándor Attila; Aytonallos – Kinczel József) esetében is remek kellékei a ripacsság határát súroló vidám jeleneteknek. Ónodi Gábor Basilként legalább a saját bongyoros fejdíszével tetszeleg. 

Molnár Nikolett Rosinája egyszerre színes díva és szürke nő, mikor mit kíván meg tőle a szerepe: csapodár és eszes feleséget, hódító nagyasszonyt, andalúz kerítőnőt, hazug dámát. Dósa Mátyás furfangos Figarója már nem egyszerű bólogató inas vagy szolga, hanem talán az első felvilágosodott polgára a szabadságra, egyenlőségre, testvériségre vágyó, forradalomra készülő Franciaországnak. Gondolatai őszinték és érthetőek, Dósa igazi pozitív hőst faragott Figaróból. Jegyese, Susana, Pertics Villőtől megformálva maga a szabad nő, aki bátran mond nemet a nem kívánt férfiúi zaklatásra, a szexuális inzultálásra, viszont csalafinta igent az erősebb nem érzékien szerelmetes közeledésére. Leginkább Figaróéra. Csákvári Krisztián eszelős és robbanékony Querubint hoz, e mozgalmas karaktere is izgalmas, remek formában van. 

A szolnoki Figaro első jelenetei döcögősek, betudható talán ez a premierláznak. A darab a közepére ér össze, onnantól kezdve megállás nélkül fáradhatatlanul fut a célig. Figaro sevillai borbélymúlttal is jeleskedő önéletrajzát elhadaró stand-upja azonban túl hosszúra nyúlik, kissé megtöri a már-már megszeretett előadás folyamatát. Mindezzel együtt élvezhető a Szabó Máté-féle Figaro-show-műsor.