Szolnoki Tangója adott további lendületet Udvaros Dorottya színészi pályafutásához

„Udvaros Dorottya jól „hozza” egy fiatal lány érzelmi sivárságát és lelki együgyűségét…” – szól eképpen a pályáját negyvenöt évvel ezelőtt Szolnokon indító, napjainkban megszámlálhatatlan elismerés birtokosaként (közte Jászai Mari-, Kossuth- és Prima-díj), továbbá a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjaként, valamint a Nemzet Színészeként számon tartott művésznőnek legelső kritikája a Szolnok Megyei Néplap 1978. december 10-i számában. Udvaros első hivatalos színészi játéka a lengyel drámaíró, Sławomir Mrożek által jegyzett Tangóban volt, Ala szerepében a Szigligeti Színházban.

– Emlékszik még az első fellépésére? Felelevenítené nekünk? – szólaltattuk meg a kiváló művészt a Nagykörűben közelmúltban megrendezett előadói estjét követően. De hasonló kérdésekkel faggatta ki a Szigligeti művészeti munkatársa, Vörös Róbert író, rendező, dramaturg is régi barátját, Udvaros Dorottyát a körei tájházi kocsiszínének színpadán.

– Ó hát, természetesen örök emlék! A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után, 1978-ban pályakezdőként Szolnokra szerződtem. A Zsámbéki Gábor kaposvári teátruma mellett a Székely Gábor vezette szolnoki volt akkoriban a valódi forradalmi magyar színház. E két színjátszás-újító helyre figyelt a szakma és a közönség is, hiszen itt kortárs szerzők darabjait játszották bátor rendezők dirigálása mellett, jelentős áthallásokkal kritizálva a regnáló politikai rendszert. Mrożek Tangója sem volt mentes az abszurdoktól, ezért nagy figyelem kísérte. Főleg, hogy a Franciaországba emigráló lengyel szerző tiltott volt a keleti blokkban. Nem is értem, hogyan lehetett ezt akkor bemutatni Szolnokon?! Ekkortájt már, úgy emlékszem, a távozó Székely után Kerényi Imre volt az igazgató a Szigligetiben, és a Tangót az alternatív színjátszásban remeklő Paál István rendezte. Meghatározó volt, hogy az első szerepem a Tangóban jól sikerült, s tulajdonképpen ezzel az alakítással illeszkedtem be a társulatba, s végtére a hazai színjátszásba.

– A jó szerep és a jó játék azért önmagában még nem elég a boldoguláshoz. Ön a tehetségével robbant be a köztudatba. A Néplap hajdani színikritikusa szerint pimasz volt és tüneményes. A három, Szolnokon töltött évad összes előadásában, melyben játszott…

– Szerencsés voltam a pályakezdéskor. Szerepekkel, rendezőkkel, darabokkal voltak felejthetetlen találkozásaim. A második évadban a Ljubimov rendezte Cserében játszottam főszerepet, a harmadikban O’Neill Amerikai Elektrájának általam alakított Laviniáját dicsérték. Örültem, hogy gyakorta foglalkoztatnak, de őszintén mondom, nagyon megdolgoztam azért, hogy legalább jó legyek a szerepekben. Közben gyakorta hívtak, hogy szerződjek le az egyik fővárosi nagyszínházba, de először nemet mondtam. Nagyon szerettem Szolnokot, a Tisza partot, a Szigligetit, a társulatot. Én nem akartam innen elmenni!

– Aztán mégiscsak elkerült Szolnokról és egyre-másra kapta a szerepeket színházakban, filmekben, tévéfilmekben.

– Már főiskolás koromban is forgattam, megbarátkoztam a kamerákkal. Felkéréseket kaptam, s java részt nem válogatásokon keresztül érkeztek a szerepek. Mint említettem, szerencsés voltam, hogy az én karakterem kellettek egyes játékokhoz. A mozi és a tévé által gyorsan ismert lettem, de igyekeztem egészségesen kezelni ezt az új helyzetet. És hát a Bereményi Géza–Dés László szerzőpáros 1985-ös Átutazó című lemeze is jó időben született számomra, mely albumra a kor legszebb dalait énekelhettem fel.

– A szakmájában talán mindent elért, amit lehetett. De volt-e közben valódi magánélete?

– Apám, Udvaros Béla rendező, színházigazgató, édesanyám színésznő volt. Ebbe a családba születtem bele. Én a színházban nőttem fel, ezért talán a pályám is ki volt jelölve. Viszont ez a szakma nem hétköznapi. A szüleim kevesebb időt tudtak velem tölteni, mint amennyit én szerettem volna. Csak remélni tudom, hogy én több és tartalmasabb időt fordítottam és fordítok a fiamra.

– Úgy tudom, harcos természetvédő, ami miatt még a paragrafusokkal is szembe került?

– Köszönöm, hogy szóba hozta. Jajjj, már alig várom a most ősszel kezdődő bírósági tárgyalást! A vád ellenem és társaim ellen, hogy két évvel ezelőtt a Fertő-tónál egy építményről leszedtünk olyan védőhálókat, amelyek megakadályozták, hogy oda fecskék fészkeljenek be. És igen, küzdeni fogunk az igazunkért, és a fecskék élőhelyeikért, mert úgy véljük, hogy amit cselekszünk, az nem veszélyes, mint inkább hasznos a társadalomra nézve… E tekintetben nem szerepet fogok játszani, hanem kőkeményen magamat adom!