Örömteli várakozással készül életmű-kiállítására a Munkácsy-díjas Fazekas Magdolna

– Márciusban múlt kilencvenéves. Az előbb, amikor jöttem az interjúra, ide, a művésztelepre, éppen az éjszakai vihar nyomait sepregette a járdáról. 

– Hál’ istennek nem érzem a kor hátrányát annyira, amennyire az éveim számából következhetne. A lélek egyébként sem öregszik, csak a test. A koromhoz képest jól vagyok, arra összpontosítok, amit szeretek csinálni. Festek. – Apróbb képek vagy nagy festővásznak? – Már nem nagy léptékben, de mindig dolgozom valamennyit. Ez jó érzést ad. Valaki azt kérdezte nemrég: tetszik még festegetni? Először is, nem festegetek, hanem festek. Másodszor, amíg élek, amíg tudok, addig dolgozom. 

– Mikor kezdett érdeklődni a festészet iránt? 

– A zene érdekelt. Ha zongora közelébe kerültem, belekalimpáltam. Kilencéves voltam, amikor a szüleim beírattak zongorázni. 

– Ha egy pesti kislányt a negyvenes évek elején zongorázni járatnak, az polgárcsaládot feltételez. Esetleg volt művész, zenész is a családban? 

– Apukám klarinétozott, de csak kedvtelésből. Én pedig kaptam egy zongorát, máig megvan. Nagy örömet jelentett nekem a zene, növendékhangversenyeken is szerepeltem. A polgári után óvónőképzőbe iratkoztam, s ott nagy hangsúlyt fektettek a rajzra, festőművész tanárunk volt, s tőle olyan feladatokat kaptunk, hogy a rajzolásra is ráéreztem, sikerélményeim voltak. A képzőművészeti főiskolára kívánkoztam, s a rajztanárom azt mondta, minden képességem megvan hozzá. Ez a bizalom sokat jelentett akkor. A főiskolán remek tanáraink voltak. Bencze László volt a mesterem, tanított Fónyi Géza is, Barcsay Jenő anatómiát, de ott volt Bernáth Aurél és Szőnyi István is. 

– Főiskolásként hogy élte meg 1956-ot? 

– Hogy került a Szolnoki Művésztelepre? 

– Ötvennyolcban végeztem, de előtte évben férjhez mentem Meggyes László festőművészhez, aki pár évvel korábban végzett. Lacival megpályáztuk a Szolnoki Művésztelep egyik műtermes lakását. Épp hatvanöt éve kerültünk ide. 

– Mit tudtak akkor a városról, Szolnokról? 

– Nem sokat. A szüleim dunántúliak voltak, s gyerek­koromban gyönyörű nyarakat töltöttem a nagyszülőknél Fejér megyében. De hamar megszerettük Szolnokot. A művésztelep kertjét, a csodálatos folyópartokat, a régi Tabán házait. Akkor még halászok jártak a Zagyván bárkával, hatalmas hálókkal. Művészileg nagyon inspiráló volt a környezet. Nem csoda, hogy annak idején Pettenkofen is felfedezte Szolnokot a festészet számára. És hát éltek a szolnoki festőhagyományok: mások mellett Aba-Novák, Fényes Adolf dolgozott itt valamikor. A kolónia is jó volt, akkoriban Chiovini Ferenc, Baranyó Sándor, Bótos Sándor, Gácsi Mihály, Mészáros Lajos és mások éltek, alkottak itt. A következő évben pályázott ide főiskolai csoporttársam, Antal Ilona is, a férjével, Palicz Józseffel együtt. De most is nagyon-nagyon jó a társaság. 

– Az, hogy egymás szomszédságában él sok-sok festő, szobrász, mit jelent alkotói szempontból? A szakmáról szoktak beszélgetni? 

– Én nem nagyon, inkább civil dolgokról. De rendre vannak kiállítások, és akkor örömmel nézzük egymás munkáit, véleményt is mondunk. 

– És hogy a férje is festőművész volt, jelentette-e azt, hogy segítették egymást a művészi munkában? 

– Külön dolgoztunk a közös műteremben, ő is más időben, én is, nem zavartuk egymást. Természetesen megnéztük, véleményeztük a másik munkáit, de mindketten a magunk dolgát csináltuk. A művészet lényege, hogy az ember a saját érzéseiből, érzéseivel dolgozik, s abba nem lehet kívülről beleszólni. Szakmailag meg a helyünkön voltunk, nem kellett egymást korrigálnunk, hanem csak egy-egy munkának az összhatását beszéltük át. 

– A fiuk is festőművész volt, Meggyes László Vendel. 

– Méghozzá tehetséges, jó művész, országos tárlatokon is szerepelt. Szép munkái vannak, a Damjanich múzeum állandó tárlatán is szerepel képe. Kimondhatatlan fájdalom, hogy jó pár éve elveszítettem. 

– Maradt örömnek a tágabb család és az unoka. 

– Igen, ő Pesten él és dolgozik informatikusként; ritkábban találkozunk ugyan, de örülök, hogy jó sora van, s azt csinálja, amit szeret, amihez ért. 

– Hogyan fogalmazná meg, festőként mi érdekli a világból? 

– A természet, a fények. Amit az ember lát és átél, azt festi. Szeretem a természet nagyszerű csodáit, s itt ezeknek a megélésére ezernyi lehetőség volt és van: a fák, a növényzet, ez a gyönyörű kert, a folyó. Kimentem a természetbe, és felállítottam a festőállványt itt, Szolnokon is, Mezőtúron is, az alkotótáborban, ahol mindig nagyon jól éreztük magunkat a remek kollégák társaságában. 

– Koloristaként is emlegetik. Melyik a kedvenc színe? 

– Mi kell ahhoz, hogy valaki jó festő legyen? Tehetség, szorgalom? 

– Elsősorban tehetség, valamiféle adottság, hogy észrevegye a gazdag szín- és formavilágot. Látni kell tudni. Meg érzékelni, hogy felismerje az ember a csodákat. Születni kell rá. S utána jöhet a technika, a gyakorlás. 

– Hívő emberként hogyan látja a hit és a művészet kapcsolatát? 

– Valaki panaszkodott, hogy meghalt a rokona, s rátelepedett a gyász. Mondtam neki, a hozzátartozója továbbra is létezik, csak már nem itt. De hogy ő nem tud hinni. Mondtam, csak a virágokat nézd meg, hányféle szín, illat, forma van, s máris hinni fogsz, mert ezek nem lehetnek maguktól. A világ teremtve van, tervezve. Nekem ez a hitem.

– Beszélünk az Isten teremtette világról, de a művész is világot teremt. Egy festményben, egy regényben… 

– A művész különös képességet, személyiséget kap, ami aztán beépül a műalkotásba. A jó művész erős egyéniség. Meg tudja jeleníteni azt, amit érez. Ez a művészet. Csak így lehet hatni arra, aki nézi a képet. Ha nincs átélés, akkor az nem művészet. Akkor lelketlen, érdektelen a kép is. 

– Készül az életmű-kiállításra... 

– Nagyon izgatott vagyok! A szervezők sok helyről kértek be anyagot, intézményektől például, ahol akár évtizedek óta van egy-egy képem. Azokat én is régen láttam. Izgalmas lesz újra látni őket is. És hát az a sok ember… 

– Ott mindenki szeretni fogja Magdi nénit.