Verebes György: Teljes értékű jelenlétet kíván az a módszer, ahogyan képeket festek

– A Munkácsy-, a Prima-, vagy éppen az Ezüst Pelikán-díj után most rangos állami kitüntetést kapott, Magyarország Érdemes Művésze díjjal ismerték el munkásságát. Mit jelent ez az ön számára?

– Először meglepődtem, mert nem számítottam rá. Természetesen nagyon jól esik, bár még nem dolgoztam fel igazán. Azt azonban elmondhatom, hogy ez a díj kötelez. Valamennyit biztosan számíthatott a közéleti szerepvállalás is, de ezt az elismerést a méltatószöveg szerint elsősorban az alkotói tevékenységem okán ítélték oda, így ez nagyon jó érzés.

– A Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője, a Magyar Festészet Napja Alapítvány elnöke, 2021-től pedig a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Mindezek mellett mikor jut ideje az alkotásra?

– Időszakosan. Vannak olyan periódusaim, amikor kimondottan a művek létrehozására koncentrálok. Ez általában valamilyen projekthez kötődik, például amikor kiállításra készülök. Az a módszer ugyanis, ahogyan képeket festek, teljes értékű jelenlétet kíván. Én nem tudom úgy az alkotófolyamatot megoldani, mint sok más művész, hogy minden nap rajzolnak, festenek, vagy írnak valamit. 

– Akkor hogyan működik?

– Úgy, hogy megpróbálom magam függetleníteni a környezettől, amennyire csak lehet. Ez általában éjszaka a legkönnyebb, hiszen ilyenkor a gondolati tér is üresebb. Nem csak azért, mert nincsenek olyan hangok a környezetben, amelyek észrevétlenül beférkőznének, hanem mintha a tudati tér is tisztább lenne, mentes mindenféle fölösleges gondolattól. Ilyenkor nagyobb a nyugalom az elmében, az átélésben. Sőt, az utóbbi időben már a zenét is kikapcsolom, teljes csöndben dolgozom. Bár, nem is munka ez igazából, inkább egy randevú, rituálé.

– Mint egy meditáció?

– Pontosan! A kép elkészítésének nem minden stádiuma ilyen, de az az időszak, amíg rá nem ismerek a motívumra, tehát, míg saját részemként föl nem ismerem, ami a vásznon van, addig az valóban olyan, mint egy násztánc.

–  Ahogy a művésznek általában, önnek voltak, vannak korszakai? Honnan-hová jutott el a művészetében?

– Elég nagy ívet rajzoltam le, ugyanis én képgrafika szakon végeztem. Ez akkor egy szükségszerű döntés volt, mert amikor felvettek, a festő szakon beteltek a helyek. Bár átmehettem volna második év után festő szakra, de nem tettem, maradtam a grafika szakon. Ebből, bevallom csak előnyöm származott, mert ha festő szakra jártam volna, akkor nem értenék a grafikához. Így, ugyan okozott némi nehézséget az átállás, mert nekem nem volt festő mesterem, így a mintaszerű festészeti képzést, amit a hallgatók megkaptak, nekem utólag kellett bepótolnom.

– De ezáltal lett egy erős alapja a festészethez.

– Igen. Egyrészt fogékony voltam a festészetre, viszont meg kellett tanulnom bánni a színekkel, a festék anyagával, súlyával. Ez nem egy egyszerű dolog, ha nem gyakorolja valaki nap, mint nap az egyetemi műteremben. Önerőből ez jóval nagyobb erőfeszítést kívánt. 

– Magyarán, ez azt jelenti, ha valamilyen vízióm van, nincsenek technikai korlátai a megvalósításának, vagyis bármit meg tudok festeni, és bármilyen módon. Ezt úgy értem, hogy például akár régi korok festőmesterinek stílusát megidézve, vagy azokat parafrazálva, átfogalmazva.

– Amikor a technikai tudás már adott volt, mi adta képekhez az inspirációt? Mit szeretne kifejezni a festményeivel?

– Ez érdekes dolog, mert nálam ez teljesen különvált. Nagyjából abban az időben, amikor módszeresen dolgoztam a festői látásmódom kialakításán, mindegy volt mit festek, csak megérezzem, hogy hogyan kell például színekkel teret, vagy hőmérsékletet kifejezni. Egy teljesen más irányból érkezett meg a motívumvilág. Nem a saját festészeti technikám hozta meg a témát, hanem az egy teljesen oldalirányból érkezett, egyfajta spirituális érdeklődés, önkutatási folyamat eredménye volt, hogy aztán az önvizsgálat bizonyos állapotait megpróbáljam képekbe önteni. Mivel ez egy hosszú folyamat, egyetlen festményen megoldani lehetetlen. Ezért jöttek létre azok a ciklusok, melyek egyidősek azzal, amióta én Szolnokon vagyok.

– Mióta is?

– Húsz éve.

– Hány ilyen ciklusa volt?

– Korábban, Szolnokra költözésem előtt létezett még egy korszakom, melynek nem volt neve. Akkor egy saját fejlesztésű, némiképp a grafika, és a festészet között álló technikával nagyon lendületes, gyors eljárással nagyívű kompozíciókat készítettem, melyeken csak elvétve akadtak felismerhető figurák. Sokkal inkább térszerű víziók, drámai lendületes kompozíciók voltak ezek. Körülbelül ezzel egy időben jelentek meg a képeimen az emberszerű motívumok, a nagyméretű, arcszerű formák. Ezeket én testtájképeknek nevezem. Ezek úgymond véletlenszerűen elkezdtek megjelenni a festményeken, konkrétan kirajzolódott az egyik képemen egy arc, egy antropomorf forma. Ezt a festménykezdeményt elhoztam magammal, amikor ideköltöztem Szolnokra, hónapok után elővettem és még mindig ott láttam benne ezt a formát. 

– Akkor Verebes György már készen van, megtalálta a maga útját, vagy más irányba is elindul?

– Verebes György soha nincs készen (nevet). Talán, mint név, igen. Ugyanis manapság már, amikor elhangzik a nevem, akkor az, aki foglalkozik kortárs képzőművészettel, tudja párosítani vele a festészeti módszeremet, képi világomat. Beazonosítottak vele, ami önmagában nem rossz, hiszen akkor ilyen értelemben Verebes György valóban kész van. De, belső értelemben, az a valaki, aki rajtam keresztül festi ezeket a képeket, annak a Verebes Györgynek még vannak hiányosságai. Néhány éve Az alvó titánok című könyvemben írtam egy mottómondatot, ami jól jellemzi ezt az állapotot. Ez így szól: „A küzdelem a titánok álma. Az ormon áll a Küzdelemnek Véget Vető.” Utóbbi azért nagy kezdőbetűs, mert egy megszemélyesített teremtői állapot, mondhatni, egy isten. Na, őt még nem tudtam megfesteni...