A szolnokiak összefogása tette lehetővé a koltói szoborállítást

A szolnoki lakásban, ahol Ferencz Tibornéval beszélgetünk, egy hosszú sikeres pedagóguspálya tanúiként kitüntetések, elismerő oklevelek, érmek, plakettek vesznek körül bennünket. Közöttük van a magyar népoktatás megteremtőjének emlékére alapított rangos Ötvös József Közművelődési díj, vagy a szolnoki Verseghy Körtől kapott elismerés. A kilencvenkettedik esztendejében járó földrajz–rajz szakos pedagógus több mint három évtizeden át gyakorolt hivatásának, illetve társadalmi szerepvállalásának emlékei. 

Van olyan elismerésem, melyet összesen öten kaptunk meg az országban – mutatja. De arra is büszke vagyok, hogy a tanítás mellett, majd nyugállományba vonulásom után is hosszú éveken át vezettem túrákat határon innen és túl, mellette kilenc évig én voltam a Szolnok Megyei Nyugdíjas Körök elnöke is. 
Közben elém tesz egy 2013-ban Szolnokon kiadott, általa írt könyvet, amivel elérkeztünk beszélgetésünk tárgyához. Az Egy szobor története a kezdetektől című kötet arról a műalkotásról szól, ami jó ideje köti össze Szolnokot és a határon túli Koltót, Petőfi Sándor és Szendrey Júlia életének egyik színterét. 

Én Tiszapüspökiben szü­letem, s mivel a község és Koltó testvérkapcsolatban vannak, kölcsönösen látogattuk egymást, Ceausescu bukása után pedig a közeli Nagybánya magyar pedagógusaival is felvettük a kapcsolatot. Meghívtuk őket Szolnokra, majd ’91-ben, az itteni Galériában megnyílt nagybányai festészeti kiállítás alkalmából részt vettünk a Koltón rendezett Petőfi-ünnepségen. Ott megdöbbenve láttam, hogy a koszorúzáshoz a kastélyból hozták ki Petőfi szobrát, amit vissza is vittek az ünnepség után. Akkor jött az ötletem, hogy ide szobor kell! Meg is beszéltük az ottani pedagógusklubbal, hogy a talapzatra ők gyűjtenek pénzt, a szoborra pedig én, mert bosszantó volt, hogy Petőfi mellszobrát ki kellett hozni a koszorúzáshoz. A koltóiak mondták, hogy elfogadják a szobrot, amit én szervezek, így megkerestem három szobrászt: Simon Ferencet, Kő Pált és Pogány Gábor Benőt. Simon Ferenc betegsége miatt nem tudta vállalni, Kő Pál elgondolása nekem nem tetszett, így 97-ben Gáborral mentünk ki megtekinteni a szobor leendő helyét, amit ő jelölt ki. Egy ülő párosra gondoltam, s a vázlatom alapján Gábor két héten belül elküldte az alkotás rajzát. Közben az ügy érdekében létrehoztunk egy egyesületet, megindult a gyűjtés, képeslapot, érmet is kiadtunk, hogy össze tudjuk szedni a szükséges összeget. Nagyon sokan támogattak bennünket, magánemberek, hivatalok, szervezetek, meglett az építési engedély, kész volt a posztamens, s itthon is elkezdődött a munka. Összegyűjtöttünk nyolcmillió forintot, s a kész művet Pogány Gábor Benőnek és a biharkeresztesi lelkésznek a szolnoki sportcsarnok akkori vezetőjétől kapott teherautóval sikerült némi nehézség árán kivinni a helyszínre. A románok ugyanis ötvenezer forintért akarták átengedni a határon, de amikor írásba adtuk, hogy ajándék, eltekintettek tőle. Nagyon sokan voltak az avatásán, nagyon szép lett, ötnegyedes nagyságban ábrázolja azt a pillanatot, amikor a költő és hitvese séta közben megpihennek egy padon. 

– Ön honnan kapta azt az indíttatást, hogy belefogjon egy ekkora feladatba? 
A szülői házból, Tiszapüspökiből. Otthon három nemzedék élt együtt, volt egy aranyos dédmamám, aki negyven évig volt falusi bába, nagyon sokféle gyógymódot ismert, ő is sok mindent tanított nekem. Olyan családból jöttem, ahol tisztelni lehetett az elődöket. A szüleim katolikus, hazafias szellemben neveltek, s bár egyszerű emberek voltak, édesapám napszámos, édesanyám varrónő volt, amikor látták, hogy jól tanulok, mindig kitűnő voltam, mindent megtettek, hogy képezhessem magam. Elsős koromban már szépen olvastam, édesapám a mellettünk levő katolikus olvasókörből hozta nekem Petőfi, Vörösmarty, Arany János műveit, és a verseiken nőttem fel. Miután először nem volt arra pénzük, hogy beadjanak a polgáriba, egy aranyos tanító néni magánúton tanított, végül Túrkevén jártam ki a négy polgárit. Azt mondta, hogyha ilyen jól tanulok, menjek tovább, s a jászberényi tanítóképző fogadott, ahova biciklivel mentünk beiratkozni, mert 1946-ban nem volt vonat. Végül befejezésül Szegeden, a tanárképzőn végeztem levelezőn, és harmincegy évet tanítottam. Az uram jogász akart lenni, de egyedül maradt, megjárta a frontot, sebesülten került amerikai fogságba, hadirokkant lett, végül negyvenhétben a berényi tanítóképzőben végzett. Utána Taktazsadányban, Pélyen laktunk, ahol ’56-ban tudta nélkül választották meg a munkástanács elnökének, s ő akadályozta meg a községháza felgyújtását. A forradalom után Wmindennap behívták a rendőrségre, 57-ben le akarták tartóztatni – akkor már megvolt a fiunk és a lányunk is –, mentem utána a városi rendőrkapitányságra, hogy láthassam az uramat. Végül Átányba, majd Jászladányba kerültünk, s hét év múlva, hatvannégyben jöttünk Szolnokra. Itt négy évig tanítottam a Délibáb úti, öt évig a Ságvári körúti, majd az abonyi úti iskolában, onnan mentem nyugdíjba. Nyugdíjasként még két évet töltöttem a Rigó úti iskolában, 92-ben fejeztem be a tanítást, s mivel korábban már foglalkoztam kirándulásszervezéssel, s elvégeztem egy ilyen tanfolyamot is, kétezer utánig hazai utakat szerveztem gyerekeknek, illetve külföldi túrákat felnőtteknek. 

– Visszatekintve életútjára és a koltói szoborra, elégedett a pályájával? Elvégzett mindent, amit szeretett volna? 
Sok mindent nem végeztem el, de most már befejeztem az eredeti munkámat. Sok emberrel megmaradt a kapcsolatom, akiknek utakat szerveztem. Magát a szobrot utólag többen akarták maguknak tulajdonítani, de mindenért én feleltem, mindent én írtam alá. A célunkat elértük, a feladatot teljesítettük. Az eredmény egy csodálatos, Petőfi Sándor–Szendrey Júlia páros szobor, mely máig hirdeti a szeretet és a művészet fontosságát, a magyarság összetartozását.