Egy csapásra világhírűvé tették cifra ostorai a tenyői kézművest

– Mezőkövesdről származunk. Dédnagyapám ott még jómódú embernek számított, csak sajnos a dzsentrik életét élte. Máig él egy történet róla, miszerint egyszer négylovas hintóval érkezett a túri vásárba, majd onnan úgy ment haza, hogy mindenét elkártyázta. Szerette a jó borokat, a szép nőket és a szerencsejátékot. Nagyapámból viszont nagyon ügyes kézműves lett, aki Horthy Miklós csikósaként dolgozott – mesél érdekes családfájáról Pozsa Sándor tiszatenyői ostorkészítő.

Műhelye asztalán színes, cifra ostor, egyszerűbb munkaostorok, valamint szépen díszített tarsolyok, pénztárcák sorakoznak. Mind sok-sok munkaóra, folyamatos koncentráció eredménye.

– 1983-ban tanultam meg az ostorkészítés alapjait, de akkor még nagyon fiatal voltam. Apámék öten voltak fiútestvérek. Ő és egyik nagybátyám a diófa alatt üldögéltek, amikor utóbbi azon kezdett sopánkodni, hogy lassan meghal, de rajta kívül nincs olyan fiú a családban, aki megtanulta volna az ostorkészítést.

Gondoltam, nem lehet ez olyan nagyon ördöngösség, mutassa meg nekem! Azt mondta, majd pont egy villanyszerelő fogja megtanulni...

– De azért elővett négy szál madzagot, azon mutatta meg, hogy kell fonni – mondja a kezdeti pillanatról, melyet egy esős hétvége követett.

Ekkor készítette el élete első ostorát.

– Hogy bizonyítsam, igenis megy ez nekem, hozzáfogtam, és csináltam egy ostort. A nyelét tőkén, baltával faragtam ki.

Elvittem a nagybátyámhoz, aki nem hitte el, hogy ezt én készítettem. Nem ilyen volt, mint a mostaniak, közel sem, de ostor volt...

– És egy darabig ez is maradt az egyetlen, mert sorba jöttek a gyermekek, az építkezés, a sok munka, így a családi hagyomány művelésére sokáig nem maradt idő. Valamikor a kilencvenes évek közepén a barátom rokonai hazajöttek Amerikából, és karikás ostort szerettek volna ajándékozni nekik. Megnézték Budán, a Várbazárban, ám több tízezer forintba került.

A barátom drágállta, így megkért, készítsek én neki. Csináltam gyorsan egyet, el is vitték. Ez volt az első, ami külföldre került.

– Ahogy lett egy kicsit több időm, készítgettem még párat. Majd tizenkét éve egy baleset miatt kényszerpihenő következett, mondhatni az ostorkészítés mentette meg az életemet. Ez tartotta bennem a lelket – vall őszintén élete legnehezebb időszakáról.

– Egyik reggel eszembe jutott, hogy van nekem az a bizonyos dobozom. Gábor fiamat kértem meg rá, hogy hozza be. Ekkor kezdtem el intenzíven foglalkozni az ostorfonással. Túrkevén akkor rendezték meg a rendszerváltás után az első Szent György-napi állatkihajtást. Ez nagy lökést jelentett számomra, hiszen akik részt vettek rajta, mindenkinek tetszettek a munkáim, dicsérték őket. Egyetlen hátulütője van a dolognak. Akinek van pénze, és meg tudná venni, annak a kínai bóvli kell, akinek meg ízlése, az általában nem tudja megfizetni. A kézműves termékeket ezért nehéz eladni – vélekedik. 

A kézzel készített termékek ára nem véletlenül magas, hiszen egy ostor elkészítése például negyvennyolc munkaórát is igénybe vehet.

– Ez az ostorfej, ez az ostorderék vagy telek, ez pedig az ágas, ameddig a varrás van. Ez pedig a csapószíj – mutatja az ostor különböző részeit. – A bőrt, amivel fonok, úgy hívják hogy „hasi”. Amikor ugyanis régen lenyúzták az elpusztult állatról, a bőrrel el kellett számolni.

Hogy a pásztoremberek mégis tudjanak maguknak ostort készíteni, a nyúzott állat hasáról el tudtak csenni tíz-tíz centit, ezt csíkozták fel.

– Én nyolcágasakat fonok zömében, mert a munkaostoroknak erősnek kell lenniük, és ez a legerősebb – ecseteli.

Mint megtudjuk: egy csikós ostor két méter hatvan centiméter hosszúságú, mivel ezt az eszközt lóhátról használják. Vannak kifejezetten színes-díszes, úgynevezett vendégnyakkal ellátott ostorok is, melyeket a hierarchia csúcsán álló gulyás és csikós számadók viseltek ünnepnapokkor.

– A vendégnyak a karikás ostor nyél és ostorfej közötti díszített, különálló része. A díszítettségen kívül az a praktikus feladata, hogy a rövid szíjból font ostornak megadja a szükséges hosszát – magyarázza az ostorfonó, aki a nyeleket is maga készíti saját esztergagépén.

Az ostornyél mindig olyan hosszú, mint a használója alkarcsontja, így áll leginkább kézre. Én szilvafából készítem.

– Hogy ilyen szép barna színű legyen, lúgos folyadékba kell áztatni. Régebben ez mész volt, most már bármelyik lúgos zsíroldó alkalmas erre a feladatra. Lefújom, öt perc után letörlöm szivaccsal, majd állati eredetű zsírral kenem be. A magyar pásztorművészetben nem festettek és nem is lakkoztak, egy darab avas szalonna viszont mindenütt akadt – hangsúlyozza a mester, akinek ostorai ma már a világ minden részén megtalálhatóak.

Pozsa Sándor munkáin keresztül a tenyői cifra ostor története – mint a magyar népi kultúra egy szelete – Európa szinte minden országába, emellett az Egyesült Államokba, Kanadába, Chilébe, Brazíliába, Japánba és Dél-Afrikába is eljutott már.

Nagyapjától leste el a mesterség csínját-bínját

Pozsa Sándor munkáit – köztük a tenyői cifra ostorokat – számos kiállításon láthatta már a közönség. De hogy honnan ered a kifejezés, ezt is megkérdeztük az ostorkészítő mestertől. – Ilyen színes ostorokat a környéken csak nagyapám tudott készíteni. Innen ered a tenyői cifra ostor elnevezés. A régi időben színes bőr kizárólag régi, rossz cipőkből maradhatott meg, de azok is már szinte használhatatlan állapotban. Ezért készült meglehetősen kevés díszes ostor. Nagyapám azért tudott ilyeneket készíteni, mert Mezőkövesden élt egy csizmadia unokatestvére, aki a maradék színes bőröket neki adta. Ezzel a nagyapám sokat tudott keresni egykor, mert a pásztoroknál egy ilyen ostor a magasabb rangot jelképezte.