Örömzene emeli egyedi koncertjeinek hangulatát

– A koronavírus-járvány miatt rendkívül nehéz másfél évet tudhat maga mögött a művésztársadalom. Ön hogyan élte meg ezt az időszakot?

– Mindenkinek másért volt embert próbáló a tavalyi év. A művészszakmának elsősorban azért, mert rengeteg energia ragadt bennünk. A közönség rendszerint hihetetlen energiát sugároz felénk az arcával, a tapsával, a puszta jelenlétével, és persze azzal, hogy jól érzi magát. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy a tőlük érkező hálát visszaadjuk. Ha ez jól működik, akkor a koncert egyúttal egy fantasztikus energiaáramlás is egyben. Sajnos a járvány idején ez elmaradt.

Jómagam egy robosztus alkat vagyok mind fizikailag, mind pedig lelkileg, mégis nagyon megviseltek az utóbbi hónapok.

– Erőt sokszor abból merítettem, hogy az irodám falán függő nagyapáim képeire tekintettem. A családjuk körében lefotózott őseim túlélték az első és a második világháborút, a Rákosi-rendszert, és az azt követő kommunista érát egyaránt. Egyiküknek hét gyermeke született, ötöt közülük felnevelt. A másik önkéntes tűzoltó volt, embereket mentett ki a romok alól. Amikor ezeket az életeseményeket végiggondoltam, rádöbbentem, hogy mindezek mellett eltörpül az, hogy a járvány alatt az otthonunkba kényszerültünk. Nem szabad elfelejteni, hogy szeretteink korábban súlyosabb dolgokat is átvészeltek, miközben tudtak mosolyogni, teljes életet élni, reménykedni.

– Reményt ad, hogy újra találkozhat a hallgatósággal?

– De mennyire! Óriási öröm, hogy ismét koncertezhetek. Augusztus elején a szolnoki Damjanich János Múzeumban, majd Kecskeméten, az arborétumban játszom. Mindkét város közönsége nagyszerű, muszáj meglátogatnunk egymást.

– Feltételezem, a hosszú kényszerszünet végeztével valamennyi fellépésén az örömzenélésé a főszerep...

– Természetesen. Ami az utóbbi másfél évben bennem szorult, az már nagyon kikívánkozik, eufórikus hangulatban zajlanak a koncertek. Tudom, hogy mindez nem elsősorban nekem szól, hanem a felszabadult találkozás örömének. A közönség ezt az érzést éppen annyira várta már, mint amennyire én. Tudni kell, hogy a Covid alatt sokat gondolkodtunk azon, hogy miként találkozhatunk először a közönségünkkel. Végül szabadtéri rendezvényhelyszíneket kerestünk magunknak, s ennek eredményeként indult el egy kastély- és vár sorozat. Az elmúlt heteimet kastélyparkokban, múzeumkertekben és várak lábánál töltöttem. Végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen környezetben játszhatok.

– Klasszikus zenei repertoárját látványkoncertek formájában tárja a hallgatóság elé. Mi adta az ötletet ehhez a műfajhoz?

– Amikor 2005-ben hazatértem az Egyesült Államokból, természetes volt számomra, hogy „zenei idegenvezetéssel” színesítem a fellépéseimet. Amerikában ez nem volt ritka, itthon viszont én voltam az első, aki ilyenre vállalkozott. Emlékszem, a szakma akkoriban azt mondta rólam, hogy olyan rosszul orgonálok, hogy beszélnem kell ahhoz, hogy elviselhető legyek.

Évekkel később azt tapasztaltam, hogy az emberek már nem elégszenek meg azzal, hogy hallgatják a zenét és végigülik a darabokat. Így hát vetíteni kezdtem.

– Ekkor úgy fogalmazott a szakma, hogy olyan rosszul orgonálok, hogy vetítenem kell ahhoz, hogy elviselhető legyek. Látni kell, hogy korunk emberének ingerküszöbét már nem üti meg az, ha meghallgat egy koncertet és hazamegy. Az idő múlásával változtatni kell, nem lehet ugyanúgy koncertezni, mint huszonöt éve, a pályám elején. A világ változott körülöttünk. Szerencsére sikerült megtalálni az egyensúlyt a zene és a darabokról elmondott érdekes információk között. Úgy gondolom, e két elemmel kap igazán komplex élményt a közönség és kerül közelebb az adott darabhoz.

– Mi motiválja a munkájában? Vannak-e olyan személyiségek, akikre felnéz, s akiknek pályáját követendő példának tartja?

– Hiszem, hogy nem vagyunk jók, úgy ahogy vagyunk. Igyekszem azt az elvet követni, hogy „légy jobb ma, mint amilyen tegnap voltál, és légy jobb holnap, mint amilyen ma vagy”. Nézd meg, hogy írt zenét Bach, hogy faragott szobrot Michelangelo, és hogy gondolkodott a világról Széchenyi István vagy Benjamin Franklin. Nyilvánvalóan, sosem tudunk teljes mértékben felnőni egy-egy ilyen ideálhoz, de ez nem is baj.

Az amerikai tanárom egyszer azt mondta: „Gergely, ha sikert akarsz elérni, akkor célozd meg a Holdat és talán elköpsz a kerítésig”.

– Azt hiszem, valahol ebben ragadható meg a lényeg. Nem szabad tönkremennünk abban a gondolatban, hogy sosem növünk fel a hőseinkhez. A törekvés az, ami naggyá és erőssé teszi az embert. Ami pedig a saját példaképeimet illeti, rengeteget tudnék említeni. Ott van például Hamvas Béla és az ő derűs hozzáállása, vagy Vivaldi a maga vállalkozókedvű, lendületes habitusával. Bachot is itt nevesíteném, aki szöges ellentéte volt Vivaldinak. Ő ugyanis nem igazán törődött azzal, hogy megvegyék a jegyet a koncertjére, sokkal inkább abból élt, hogy valakinek a szolgálatában állt. Maximálisan kidolgozott, csodálatos munkát hagyott hátra minden alkalommal. Nagy ideálom Ravel is, aki egyszer olyan kijelentést tett, miszerint egy művész még egy förtelmes korban is találjon magának annyi szépet, amit tálcán adhat a közönségnek. Azt gondolom, rendkívül találó gondolatok ezek, melyekkel magam is egyetértek.