Ellopták, majd ablaküveg helyett használták az értékes festményt

Pólya Iván festőművész tabáni utcaképet megörökítő műve egyike a Szolnoki Képtár művésztelepi alkotásainak. A város együtt élt művészeivel, egyre több nívós alkotásuk került köztulajdonba és a szolnoki otthonok falaira. Sajnos ez nem ment zavartalanul, mert ahogy városunkat is tucatszor építették újra, műkincseit is többször kellett pótolni ahhoz, hogy ma gyönyörködhessünk bennük.

Pólya Iván képét megfordítva, érdekes feljegyzést találunk rajta. Arról szól, hogy a háború idején ellopott, és egy ház hiányzó ablaküvegét pótoló képet Kaposvári Gyula igazgató 1944 végén onnan hozta vissza a múzeumba. Ezzel nem a műélvezetet szokatlan formában művelő néhai szolnoki polgártársunkat szeretnénk kipellengérezni. Egy sajnálatos jelenségről, műgyűjteményeink időnkénti kifosztásairól igyekszünk vele képet adni az utókornak.

Nálunk erre a herdálásra az elmúlt évszázadban először a kommün végnapjaiban került sor, majd ugyanez ismétlődött a második világháború végén is.

A Pólya-kép az utóbbi történet tanúja.

Arról, ami 1919-ben történt, nincs pontos hírünk, csupán végeredménye ismert. A román ágyútűz miatt elhagyott művésztelepet akkor alaposan kifosztották, és állítólag a visszavonuló vörösök is bevásároltak a gazdátlanná vált műtárgyakból. A további történet szerint az elorzott alkotások közül az elhurcolt javainkat mindig szívesen fogadó Bécsbe is került néhány, ahol részben ebből fedezték a helyi vörös emigráció megélhetését.

A második világháborús pusztulásról már többet lehet tudni, mert a vész elmúltával Kaposvári Gyula múzeumigazgató azonnal az eltűnt műkincsek felkutatására indult. Volt mit keresnie, mivel a front után az akkor a városi bérházban levő múzeumban és a művésztelepen is összesen csak egy-egy kép maradt. A ma vagyonokat érő Aba-Novák Vilmos-alkotások közül csak a mester Kisvárosi utca című festményét, melyet 1934-ben ajándékozott az intézménynek a szolnoki Rotary klub, illetve Chiovini Ferenc Jászszentandrási freskóvázlatát találták a helyén. Édeskevés ahhoz az értékhez képest, amit eredetileg volt ott.

Amint az igazgató írja: elpusztult a művésztelepi törzsgyűjtemény és a művésztelepi törzstagok minden ott lévő munkája. Eltűnt a Szépművészeti Múzeum és a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége által 1934-ben Szolnokon letétbe helyezett tizenkét nagy értékű festmény mellett rengeteg olyan alkotás, melyek nélkül nehéz teljes képet alkotni a művésztelep addigi életéről.

Külön történet a szolnoki városháza épületében lévő képek sorsa.

Kaposvári Gyula összesítése szerint a háború végére legalább négyezer szolnoki festmény pusztult el, vagy került ismeretlen helyre.

Amint a cikk elején említett kép mutatja, egy részük helyben, esetleg a környéken szóródhatott szét, de nem biztos, hogy mindet hazai „műgyűjtők” vették magukhoz. Akadtak olyan érdeklődők is, mint az ablaküveget pótló atyánkfia, akinek szeme előtt pusztán a fatábla, vagy a vászon gyakorlati értéke lebegett, amikor magához szólított egy-egy festményt.

Egy másik lehetőségről érthető módon nem maradt dokumentum. A katonák eltulajdonította képekről. A hadfiak által gyakran kapcának, meg ki tudja minek elhasznált festmények mellett hivatalos rablást is művelt mind a német, mind az orosz hadsereg. Hozzáértő szakemberek vezetésével külön műkincsvadász alakulatokat szerveztek, melyeknek célja az értékek szervezett begyűjtése volt.

A szovjet oldalon olyan alaposan dolgoztak, hogy utánuk még a parlament egyik bronzoroszlánját is újra kellett önteni, mivel az eredeti keletre távozott, de a másik fél sem volt szemérmes. Talán annyi volt a különbség köztük, hogy a vereség után a németekhez került műtárgyak listáját jórészt közzétették, ennek alapján jelentkezhettek értük a kárvallottak.

– Volt olyan festmény, melyre egyszerre tízen is pályáztak, így hosszas bizonyítási eljárás során kellett igazolni a tulajdonjogot – mondta el korábban hírportálunkak az az idős megyei hölgy, akinek ilyen módon került haza néhány családi képe. Sajnos a másik irányba távozott értékeinkkel kevesebb a szerencsénk. Bár egyes emlékek szerint a Tiszán épített pontonhídon több, festményekkel megrakott szovjet katonai teherautót is láttak Szolnokról távozni, eddigi tapasztalataink alapján nem sok esélyünk van arra, hogy kiderüljön, mivel lettünk talán örökre szegényebbek.

Újjászületve ma ismét létezik Szolnoki Képtár.

Időnként új alkotásokkal is gyarapszik, de ami eltűnt, azt már nemigen hozza vissza az idő. Legfeljebb reményünk van rá, hogy egy részük épségben lappang valahol. Meg abban bízhatunk, hogy városunknak sem kell még egyszer olyan megpróbáltatást átélnie, amivel megint ebek harmincadjára kerüljenek javaink.

Pótolhatatlan mesterművek váltak a hadi események áldozatává

Ha végigtekintünk a háborúban eltűnt szolnoki műtárgyak listáján, mintha egy kimagasló anyaggal induló árverési katalógust forgatnánk. A benne olvasható nevek bármelyik műgyűjtő szívét megdobogtatnák. A teljesség igénye nélkül: Vaszary János, Olgyay Ferenc, Otto von Thoren, Raffalt, Kacziány Ödön, Faragó Géza, Mihalik Dániel, Mednyánszky László, Katona Nándor, Koszta József, Zemplényi Tivadar, Müller Adolf, Borbereki-Kovács Zoltán, Zádor István, Vidovszky Béla, Chiovini Ferenc és a Pólya testvérek neve jelzik a városi gyűjteményeket ért veszteségeket.