Megyebeli katonák is megjárták a szibériai fogolytáborok poklát

– Ez az irat egyike azoknak a névjegyzékeknek, melyekben eltűnt katonáinkat igyekeztek számba venni – mutat egy Szolnok pecsétjével hitelesített dokumentumot Bojtos Gábor. – Persze nem csupán az itt olvasható fél tucat emberről van szó, hanem százakról, kikről soha, vagy csak hosszú évek múltán sikerült valamilyen hírt kapni. Esetleg szerencsés esetben akkor tértek haza, amikor már emberi számítás szerint örökre lemondtak róluk.

– Egy ilyen, szinte tipikusnak tekinthető históriát a korabeli sajtó is megőrzött számunkra – teríti ki elénk a főlevéltáros a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok 1933. augusztus 20-i és a Szolnoki Újság 1931 júniusi és 1933 augusztusi számait.

A lapok arról tudósítanak, hogy tizennyolc esztendős szibériai kálvária után miként sikerült megöregedve, megrokkanva, de szerencsésen hazatérnie a szolnoki Kiss Antal népfölkelőnek.

A háború kezdetén a Szent János utcából harminchárom évesen behívott özvegy napszámos tízéves félárva fiát rokonai gondoskodására hagyva vonult be a budapesti 29. honvéd gyalogezredhez. Először a szerb fronton harcolt, onnan került Galíciába, és utána tizennyolc esztendeig nem hallottak hírt felőle. Időközben családot alapító fia már holttá akarta nyilváníttatni, hogy legalább a jelképes végtisztességet megadhassa számára. Azután 1925-ben egy kusza, orosz és magyar szavakból álló levelet kapott, amiben apja kért kétségbeesett segítséget a hazajutáshoz.

Fia így tudta elintézni a hazatéréséhez szükséges iratokat, de személyes találkozásukra még közel egy évet kellett várni. Közben további levelek is érkeztek a távolból, amiben apja a hazai viszonyok felől érdeklődött, mivel kint azzal riogatták, hogy itthon is olyan világ lesz, mint Szovjet-Oroszországban. Amiből egyébként maguk az oroszok is várták a szabadulást.

Kiss Antal már itthon mesélte el hányattatásait, aminek részletei a korabeli sajtó révén is ismertté váltak. Akkor esett fogságba 1915-ben, amikor szétverték a szolnoki 68-as gyalogezredet, és ők, a 29-es honvédek álltak a helyükre. Őt sebesülten Kijevbe szállították, onnan került, a Murman-parthoz vasutat építeni.

– Hullottak az emberek, mint a legyek, elvitte őket a „Cinga” betegség, próbáltunk megszökni, ingoványokon át menekültünk, bozótokban húztuk meg magunkat, hárman voltunk, Szendrei Gyula kunhegyesi borbély, és egy Schwarcz nevű Pestről, de elfogtak, visszavittek a táborba s félholtra vertek a cserkeszek – mesélte már kissé idegenes kiejtéssel, orosz és tatár szavakat keverve a beszédébe.

Beszélt arról is, hogy még a fenyőleveleket is leszedték, valószínűleg abból főztek teát, ahogy azt egy jászberényi fogoly, egykori pénzügyőr is mesélte a második világháborúból. Innen kerültek Szibériába, Csita környékére, egyik lágerből a másikba. Végül a forradalom zűrzavarában indultak haza, de Péterváron olyan katonák fogták körül a vonatot, akikről feltűnt, hogy nem oroszosan, hanem magyar módra, vállszíjon hordták a puskát. Kiderült, magyar vöröskatonák őrzik őket, akik visszaküldték a csapatot Szibériába, az egymást gyilkoló fehérek és vörösök közé.

Kiss Antal Szibéria belsejébe menekült, és a legközelebbi vasútvonaltól kétszázötven kilométernyire élt egy, a térképen sem található faluban. Ott parasztoknál kezdett szolgálni, majd a maga ura lett, megnősült, de ottani felesége is hamarosan meghalt. Szibériából, mint egykori honvéd, vagyis a magyar hadügyminisztériumnak alárendelt katona már korábban próbált érintkezésbe lépni a magyar követséggel, de tudatták vele, hogy ilyen Moszkvában nincs. Ekkor az osztrák konzulátust kereste meg levelével, mert még 1928-ban sem tudta, hogy hazáját időközben feldarabolták, és az Osztrák–Magyar Monarchia is régen megszűnt.

1929-ig viszonylag békésen élt, de akkor jöttek a rekvirálások, így nem volt tovább maradása az ottani világban. Közben, mint az elején írtuk, egyik levele hazatalált, amikor fia megszerezte a hazaúthoz szükséges papírokat, maradék javait pénzzé téve elindult Magyarországra. Gyalog, kocsin, vonaton vándorolva, betegen, kimerülten érkezett meg Moszkvába, ahol majdnem véget ért az útja. Az orosz hatóságok nem akartak számára kiutazási engedélyt adni, és közben pénze is elfogyott. Végül új reménysugár támadt előtte.

– Egyszer látom, hogy a hivatalnok firkálni kezd, fényképért szalajtott, végül öt rubelt kért, és a nevemet kiabálják. Ebből már lesz valami, gondoltam, és nemsokára kezemben volt a vízum. Az állt rajta, hogy július 30-ig hagyjam el az országot, különben soha többé nem mehetek haza. Aznap elindultam.

Kiss Antal így tudta végül elhagyni az időközben bolsevik állammá vedlett egykori cári birodalmat, hogy végül 1931 júliusában megérkezzen Szolnokra.

– Most itthon vagyok, szeretnék dolgozni, mert nem akarok senki terhére sem lenni, s most a fiam is munka nélkül van egy idő óta – zárta történetét a fogságba esése után több mint másfél évtizeddel hazatalált egykori honvéd.

Hősi halált halt a szolnoki ügyvédjelölt, itthon újratemették

Nem minden eltűnt magyar katona kálváriája végződött úgy, mint Kiss Antalé, akit megpróbáltatásai végén magához ölelhetett a családja. A szolnoki ügyvédjelölt, Pápay Mihály Domicián ugyanabban az ezredben szolgált, mint Kiss Antal, és a huszonkilencesek hadnagyaként 1916-ban huszonöt évesen halt hősi halált Oroszországban.

A korabeli laptudósítás szerint családjának 1931 novemberében sikerült őt kinti nyughelyén felkutatni, és még itthon kinyilvánított kívánságának megfelelően hazahozatni a ma is meglévő családi sírboltba. Szolnokon katonai díszpompával helyezték immár végső nyugalomra.

Ahogy a korabeli tudósítás írta: „Hogy a tizenöt esztendeje messze idegen földben porladó hős hamvai forrón szeretett szülővárosának temetőjében aludhassák örök álmukat.”

2020. november 3-tól elérhető a Magyar Nemzeti Levéltár I. világháborús gyűjteménye. A Nagy Háború hősi halottainak két adatbázisa három Intézmény: az MNL, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM), valamint Budapest Főváros Levéltára (BFL) összefogásával készült, és több mint 1,7 millió adatsort tartalmaz.