Könnyek és öröm: a balettről vall a szolnoki táncművész

– Beszéljünk a kezdetekről. Hogyan került kapcsolatba a tánccal, ezen belül a balettel?

– Kisgyermekként kezdtem szertornázni Budapesten, egy óvodai válogatást követően. Azonban egy sérülés miatt abba kellett hagynom, ezért elkezdtem ritmikus sportgimnasztikázni. Ott figyelt fel rám Som Gizella mesternő, ő ajánlotta a balettet.

– Tehát óvodáskorban kezdődött. Mennyi időt kell gyakorolni egy leendő táncművésznek?

– A táncművészképzés kilenc évig tart. Az órák hétfőtől szombatig tartanak, napi négy-öt óra elfoglaltságot jelentett és jelent a mai napig egy leendő táncművésznek.

– Emellett, hogy marad ideje egy gyereknek „gyereknek” lenni? Hiszen a balettórák mellett nyilván a tanulásra is időt kell szánni.

– Igen, a tanulás nagyon fontos, hisz nem tudható kit hova vet később az élet? A terhelés mellet a gyerekek, akár a sportolók megtanulják beosztani az idejüket, és tapasztalatom szerint annyira szeretik ezt a szakmát, hogy el sem tudják képzelni az életüket a tánc nélkül. Nekik ez a gyerekkoruk, ez a természetes.

– Milyen belülről a balett világa? Vannak filmek, amelyek bár sarkítva, de nagyon kemény életformát mutatnak be.

– Úgy gondolom, hogy azok az emberek, akik művészettel foglalkoznak – és ilyen a tánc is –, nyilván sokkal érzékenyebbek, így gyakrabban előfordulhat lelki krízis az életükben. Ám a szakma önmagában ránevel arra, hogy mindent túl lehet élni, és fel lehet állni minden helyzetből, mert olyan fokú akaraterőt és kitartást ad, amely fegyelmezetté teszi az embert.

– Valóban nem könnyű, leginkább azért, mert ha felgördül a függöny, minden mást félre kell tudni tenni. Ugyanúgy, ha balettmesterként bemegyek a terembe, a magánéleti gondjaimmal nem terhelhetem a növendékeimet.

– Hány éves korig lehet?

– Ez adottság kérdése, és sérülés függvénye is. Úgy gondolom, olyan tizenöt-húsz éve van az embernek aktív táncosként. De arra is van példa, hogy valaki negyven-negyvenöt évesen akár még egy főszerepet is el tud táncolni.

– Ön mikor kezdett oktatással foglalkozni?

– Elég korán, huszonkét évesen. Már az első diplomám után elkezdtem tanítani, mert sajnos volt egy nagyon „banális” kerékpárbalesetem. Mivel mindig is tanítani akartam, tulajdonképpen a Jóisten eldöntötte a sorsomat. Azóta is folyamatosan oktatok.

– Ezt mennyire volt nehéz elfogadnia?

– Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok elég magas, és nincsenek annyira hosszú végtagjaim, hogy könnyen elhelyezkedhettem volna táncosként. Határozottan emlékszem arra, hogy az óvodában már a babáimat hogyan tornáztattam. Ekkor még szertornáztam. Az edzőm nagyon karizmatikus egyéniség volt, annyira hatott rám, hogy én valahol már akkor eldöntöttem, pontosan olyan következetes és precíz szeretnék lenni, mint ő. Tulajdonképpen ezt vittem tovább. Ha most visszagondolok, abszolút nem bánok semmit, mert a gyerekeken, a növendékeimen keresztül csodálatos visszaigazolásokat kapok. Sokan maradnak a pályán, és nagyon szép sikereket érnek el.

– Ha már a pályáról beszélünk, ön sem állt meg bizonyos fokozatoknál, tavaly januárban például letette a komplex doktori vizsgát. Ezt egy balettmester esetében hogyan képzeljük el?

– A Magyar Képzőművészeti Egyetemre jelentkeztem doktori képzésre. Mindenképpen abban az irányban szerettem volna továbbtanulni az egyetemi diplomáim után, ami egy kicsit komplexebbé teszi a tudásomat. A vizsgán a kutatási témámat kellett bemutatnom, amely több területet fog össze: a zene, a geometria, a táncművészet és a képzőművészet együttesen jelenik meg benne.

– Ebből szeretnék kihozni egy újfajta mozgásanalízist. Ez egy művészeti doktori fokozat lesz (DLA), bízom benne, hogy ezzel a tudással még inkább nyitottságra tudom nevelni a tanítványaimat a többi művészeti ág irányába azért, hogy később, ha nem is a táncművészetben, de valamelyik más művészeti szakmában megtalálják magukat.

– A Magyar Táncművészeti Egyetem mellett két külföldi egyetemen, és még Szolnokon is tanít. Hogyan tudja kivitelezni ezt a hétköznapokban?

– A zágrábi és ljubljanai egyetemen klasszikusbalett-módszertant oktatok leendő balettmestereknek, angol nyelven. Havonta vagy öthetente kimegyek négy-öt napra külföldre, és akkor a hallgatók csak velem vannak azokon a napokon. Nagyon szeretem csinálni, megbecsülnek, kint nagyon nyitottak és elfogadóak. Szolnokon is tanítok két kolléganőmmel, körülbelül száznegyven-százötven kislányt és egy fiút. Itthon heti háromszor három csoportnak tartok heti két-két órát. És hogy miként lehet összeegyeztetni?

– Van egy kiváló férjem, aki itthon dolgozik, és mindent elrendez körülöttünk, úgyhogy hálát adok érte a Jóistennek. Nem csak azért, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást, hanem azért is, hogy mindketten támogatjuk egymást. Tulajdonképpen neki köszönhetem azt, hogy tanulhatok, és közben ennyit és ilyen fokon tudok dolgozni.

– Pogány Gábor Benő ismert szolnoki szobrászművészről van szó. Két dudás egy csárdában, vagy ha úgy tetszik, két művész egy családban hogyan fér meg? – látszólag kitűnően.

– Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy összekerültünk. Ugyan nem egy területen dolgozunk, így nincs rivalizálás, de ha egy területen dolgoznánk, akkor sem lenne. Gábornak annyira jó természete van, hogy nem lenne ebből sem gond. Éppen ellenkezőleg, kiegészítjük egymást. Rengeteget járunk együtt kiállításmegnyitókra, múzeumokba, valamint táncelőadásokra a családdal közösen. Úgy vélem, az nekik is hasznos, ha nem is mindhárman, csak a legkisebb készül jelenleg képzőművészeti pályára.

– A pályára visszatérve, mekkora az érdeklődés ma Magyarországon a balett iránt?

– Egyre nagyobb, szinte divat. Úgy látom a szülőkön, hogy egyre inkább törekednek arra, hogy magasabb fokú, összetettebb képzést biztosítsanak a gyerekeiknek, még ha hobbiszinten csinálják, akkor is. Nagyon figyelünk arra, hogy a gyerekeket a korosztályuknak megfelelően, egészséges mértékben terheljük. Azokat a koordinációs képességeiket fejlesztjük a balettóráinkon, amelyek a későbbiekben is hatással lesznek akár az iskolai teljesítményükre, így az írásra, olvasásra is. A gyakorlatok közben szép zenét hallanak, ezáltal a lelkük tovább nemesedik. Hogy kiből lesz táncos, azt később majd úgyis eldönti az élet.

– A magukat professzionális táncművészként elképzelők száma csökkent az elmúlt húsz évben, mert szerintem a szülők sem feltétlenül erre a rövid pályára szánnák legszívesebben a gyereküket. Én mindig nagyban gondolkodom, hiszen a magyar táncművészetért próbálok tenni, ezért szerintem igenis érdemes beleáldozni azt a pár évet. Ez azért mégis egy nagyon szép pálya. Tele van könnyekkel, de rengeteg örömmel is, mert akiből nagy művész lesz, mégiscsak ad a közönségének, a közösségnek.

– A nézők mennyire fogékonyak erre a műfajra?

– Talán annyira, mint a klasszikus zenére, hiszen azt sem mindenki hallgatja. Azt gondolom, hogy ez értő közönség kérdése. Külföldön nagy hangsúlyt fektetnek a közönség nevelésére is, és most már a mi operaházunk is törekszik arra, hogy a közönséget is nevelje, egy picikét kinyissa a zártnak hitt kapukat. Az egyetemünkön táncválasztót tartottunk tavaly, ezalatt több ezer gyerek lépett be az intézménybe. Többször van nyílt napunk is, hogy ezt a zárt világot egy kicsit jobban megmutathassuk. Annyira azért már nem zárt, de talán az a kemény munka, fegyelem valahol mégis azzá teszi.

– Hogyan lehet mégis baletthez értő közönséget nevelni?

– A Magyar Állami Operaház elindította az „opera nagykövet” című programját. A követek járják az országot, megpróbálják az opera és a balett műfaját népszerűsíteni. Történeteket mesélnek el, megmutatják a spicc-cipőt egy kis tánctörténettel fűszerezve, hogy a gyerekek és a felnőttek is jobban belelássanak ebbe a világba. Emellett az egyetemünknek is van egy ilyen programja.

– Ez egy körülbelül negyvenöt perces tanórai keretbe is belefoglalható ismertető, amelyet valószínűleg itt, Szolnokon is bemutatok majd. A barokktól indulunk, végigmegyünk a korszakokon, miközben minden rövid bemutatás után láthatunk egy-egy táncbetétet, hogy a gyerekek gyakorlatban is lássák az adott kor mozdulatait.

– Nemrég kapta meg a Béres-díj Szolnok kultúrájáért elismerést. Mit jelent az ön számára?

– Őszintén meglepett. Nagyon örültem, és megtisztelőnek érzem, hiszen eszerint talán tettem annyit az eltelt tizennégy év alatt Szolnokon a közösségért és a kultúráért a táncművészeten és a tanításon keresztül, ami már nyomot hagyott a városban. Úgy gondolom, ez a legfontosabb.

Névjegy: Szitt Melinda

Foglalkozása: egyetemi oktató, balettmester, klasszikus balett és képességfejlesztés-módszertan tanár

Tanulmányai:

– Magyar Táncművészeti Egyetem (2014 Master diploma)

– Magyar Testnevelési Egyetem (1996)

– Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskola (2019)

Munkahelyei:

– Magyar Táncművészeti Egyetem

– Magyar Ritmikus Gimnasztika-válogatott balettmestere

Díjai:

– „Zugló Közművelődéséért” díj (1996)

– Jász-Nagykun-Szolnok megyei területi Prima gála: Az év balettmestere díj (2017)

– Béres-díj Szolnok Kultúrájáért (2020)

Családi állapota: házas, férje Pogány Gábor Benő Munkácsy-díjas szobrászművész