A csodák körülöttünk vannak – vallja a szolnoki művésztelep festője

– Kispesten született. Hogyan teltek a gyermekévei?

– Nagyon szép gyermekkorom volt. Olyan szülőkkel, akik mindent értünk, a gyermekeikért tettek. A legmeghatározóbb élményeim ebből az időszakból fakadnak, a kirándulások, nyarak, melyeket falun, a nagyszüleimnél töltöttünk mi hárman, testvérek. Ezek megalapozták a természethez való kötődésemet, hiszen a vidék sok szépség befogadására volt alkalmas. Hatalmas töltést kaptam érzelmileg, és biztos, hogy ez befolyásolta azt, ahogy később a pályám és az életem alakult.

– Szülei között vagy a tágabb családban volt olyan, aki festett, rajzolt, egyáltalán érdekelte a képzőművészet?

– Bár nem volt magas iskolai végzettségük, a szüleim nagyon fogékonyak voltak a művészetek iránt. Édesanyám imádta a verseket, Petőfi volt a mindene. Nagyon örült, ha verseskötetet kapott ajándékba. Édesapám pedig zenélt és fotózott. Csodálatos szülők voltak! Nagyon sokat adott nekünk az ő emberségük és szeretetük.

– Emlékszik arra a pillanatra, mikor először ragadott a kezébe ceruzát vagy festőecsetet, és azt mondta: ezt szeretném csinálni?

– Nem, ez egy folyamat volt. Azt tudom, hogy elemiben sokat rajzoltunk. Mindig is szerettem rajzolni, de akkor ez még nem volt tudatos dolog. A polgári iskolában viszont már komolyabb feladatokat adtak, és ezáltal a rajzolás szeretete egyre inkább elmélyült bennem. Úgy vélem, a különböző művészetek iránti fogékonyság összefügg. Például tanultam zongorázni, és nagyon szerettem. Még csak a negyedik elemibe jártam, de magam sétáltam el beiratkozni a zongoratanfolyamra, ami a polgári iskolában zajlott, így négy éven át, amíg odajártam, folytattam.

– Na de mégis, Fazekas Magdolnát nem zongora-, hanem festőművészként ismerjük.

– Csak arra utaltam, hogy a különböző művészeti ágak, mennyire hatnak egymásra. Továbbra is jártam zongorázni, de amikor a polgári után óvónőképzőbe jelentkeztem, a rajzolás előtérbe került. Nagy hangsúlyt fektettek a készségtárgyakra. Egy kiváló festőművész tanár tanított, aki olyan beállításokat, csendéleteket adott feladatként, hogy bárki kibontakozhatott, akiben megvolt az a bizonyos képesség. Ez nagyon sokat adott nekem és azoknak, akik annak idején odajártak. Már harmadik, negyedik évfolyamos koromban elkezdtem készülni a képzőművészeti főiskolára, a festőművész tanárom is külön figyelmet szentelt rám. Amikor az érettségi bankett volt, megkérdezték a tanárok, hogy hová szeretnék továbbmenni, mondtam, a képzőművészetibe. Azt felelte a rajztanár, aki ott volt: „minden képessége megvan hozzá!” Ezt a mondat erősített meg abban, hogy jelentkezzem.

– Hogyan zajlott a felvételi?

– A képzőművészeti főiskolára nem lehetett csak úgy bekerülni. Végigcsináltam a felvételi vizsgát, ami két hétig tartott. Egy hét portrérajzolás, a másik héten akt. Menet közben folyamatosan szórták ki a jelentkezőket, én végig bent maradtam, de a legvégén mégsem sikerült. Viszont biztattak, hogy próbáljam meg újra.

– Addig mihez kezdett?

– Ajánlották a Dési Huber Kört, ami a Semmelweis utcában volt, és művésztanárok tartottak képzést. Örömmel vettem részt rajta, de közben állást is kellett szereznem, így elszegődtem Kispesten óvónőnek. Amikor a képzést elvégeztem, 1952-ben már sikeresen felvételiztem a képzőművészeti főiskolára.

– Gondolom, ez nagy örömmel töltötte el.

– Voltak olyanok, akik már sokadszor próbálkoztak, míg nekem másodjára sikerült bejutni, és ezt nagy sikerként könyveltem el. Csodálatos időszak volt a főiskola hat éve. A férjem, Meggyes László festőművész is odajárt, csak ő felsőbb évfolyamos volt. 1957-ben, amikor már megkaptuk a szolnoki művésztelepi lehetőséget, összeházasodtunk. Én még utolsó éves voltam, így a szüleimnél laktam, de sűrűn ingáztam Budapest és Szolnok között.

– Nem tartott attól, hogy pesti lányként vidékre kell költöznie?

– Egyáltalán nem! Mint már említettem, gyermekként rengeteg időt töltöttem vidéken a nagyszüleimnél, akik a Székesfehérvártól harminc kilométerre fekvő Káloz nevű községben éltek. Rengeteg szép élményben volt részünk. Amikor nyáron véget ért az iskola, mindig leköltöztünk oda a testvéreimmel. A természet csodálatát és az állatvilág szeretetét innen hoztam magammal. Ezek olyan élmények, amelyek beépültek a lelkembe, örök értéket adtak.

– Szolnokban mi ragadta meg?

– Természeti értékei, a páratlan szépséget nyújtó Tisza és Zagyva folyó találkozása. Ezek a párás fények sajátos színvilágot varázsolnak, nem véletlen, hogy megannyi művészt megihlettek már. Nekem akkor, kezdő festőnek ez hatalmas ajándék volt. Megláttam és megszerettem.

– Hogyan alakultak az évek során az alkalmazott technikái és témái?

– Úgy változnak, ahogy az ember lelkére hat a környezete, melyben él. A természettel együtt élve, ráérezve annak csodálatos szépségére, harmóniájára, hiszen művészet csak élményből születhet. Egy alkotás is akkor tud hatni, ha azt az élményt a művész megélte, és munkáján keresztül azt a lelkiállapotot át is tudja adni. Itt, erre Szolnokon lehetőségem nyílt, mivel ez a város egy sajátos atmoszférájú világ. Persze már nem ugyanolyan a városkép, mint egykor, de mindig találok új csodákat. Isten ajándéka volt hogy ide, kerültünk. Itt született fiunk, Meggyes László Vendel is, aki tehetséges festőművész volt, de sajnos tíz éve már nincs közöttünk. Ez egy örök, fájó seb az életemben.

– A Szolnoki Művésztelepet jelenleg átalakítják. Hogyan éli meg ezt az időszakot?

– Nehezen, mert amióta kiköltöztünk, nem tudok festeni. Folyamatosan fogadom be a sok-sok élményt, de nem tudom kifejezni, átadni, és ez nagyon hiányzik.

– Nincs műterem?

– Kaptunk az iskolában egy nagy tantermet, de azt elfoglalják a festmények, bútorok. Ki van zárva, hogy ott egyetlen ecsetvonást is lehessen húzni. A festés ugyanis lelkiállapot kérdése is. Kell egy olyan hely, ahol átadhatja magát az ember az alkotásnak, és ez most hiányzik. Abban reménykedem, hogy néhány hónapon belül visszaköltözhetünk. Csak sajnos jött ez a koronavírus, és ez sok mindent felülírhat.

– Ha már koronavírus. Ön már a veszélyeztetett korosztályhoz tartozik. Mennyire vigyáz magára?

– Legalább egy hete nem mentem ki az utcára. Van egy 25 éves fiú unokám, akit nagyon szeretek, ő szokott bevásárolni nekem. Először úgy volt, hogy megyek a Munkácsy-díj átadójára, a Szépművészeti Múzeumba, de a veszélyhelyzet miatt elnapolták az ünnepséget.

– Aki annyi elismerésben részesült az élete során, mint ön, annak mit jelent egy Munkácsy-díj?

– Nagyon sokat. A Munkácsy-díj egy egyszeri és nagyon rangos elismerés. Ez nekem maga a csoda. Meglepett, egyáltalán nem számítottam rá. Sokan gratuláltak azóta, ami nagyon jólesett.

– Akkor arra számíthatunk, hogy amint visszaköltözik a művésztelepre, és méltó körülmények között dolgozhat, Fazekas Magdolna ecsetet ragad, és új festményeket láthatunk tőle?

– Ha a jóisten megsegít, akkor igen! Nagyon várom, hiszen az eltelt idő alatt rengeteg élmény, csoda gyülemlett fel bennem, amit meg szeretnék mutatni. Ugyanis minden csoda, ami a természetben megjelenik és létezik, csak észre kell vennünk őket!