Pató Mária a múzeumi munka mellett a sportban is jeleskedik

– Hogyan indult a pályája?

– 1989. augusztus elsejével léptem be a múzeumba. Tanulmányaimat a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán, tanító-könyvtár szakon végeztem. Emlékszem, még be sem fejeztem az iskolát, amikor szóba került, hogy a múzeumban lenne egy könyvtárosi állás, amit egy volt csoporttársamnak ajánlottak fel. Ő azonban nem fogadta el, így megkérdezett, elvállalnám-e a munkát. Még az év végi vizsgák és az államvizsga előtt el is kezdtem a gyakorlatot a múzeumban. Az akkori igazgatótól, Tálas Lászlótól végül úgy váltunk el, hogy a múzeumi szakkönyvtárban fogok dolgozni.

– Sohasem dolgozott másutt?

– Nem. A múzeum az első munkahelyem. Ellenben tanulmányokat máshol is folytattam. A Pécsi Tudományegyetem könyvtár informatikus szakát is elvégeztem.

– Idővel a látogatók, s a közönségkapcsolatok felé vezetett az útja…

– Valóban. 1989-ben egy nagy felújítás kezdődött a múzeumban. A munkálatok végeztével felmerült a kérdés, hogy ki fog majd a látogatókkal foglalkozni, s hogyan fogjuk a kiállításainkat bemutatni, ajánlani. 1998-ban felkértek, hogy válasszak: múzeumi könyvtáros maradok, vagy megpróbálkozom a közönségkapcsolatok szervezésével. Úgy döntöttem, az utóbbit választom. Végül nagy mozgásteret kaptam, hogy úgy alakítsam a munkámat, ahogy szeretném. Ennek viszont megvolt az a nehézsége, hogy senki sem volt itt, aki ugyanezt csinálta volna. Az elődöm is nyugdíjba ment már. Így hát újra ki kellett építeni azt a látogatói kört, akik visszaszoknak a múzeumba.

– Szemléletben mi változott? Miként lehetett harminc éve megszólítani a látogatókat és hogyan lehet most?

– A kezdetekkor a legfontosabb egy kiállításnál a szakmaiság volt, főként a felnőtt közönséget célozták meg. Elsősorban a tárlatvezetéseké volt a főszerep. Ez adta a múzeumpedagógiai programok alapját is. Nagyon fontos, hogy egy kiállítás szakmailag megalapozott legyen, de gondolni kell a fiatalabb generációra is, akik még nem rendelkeznek olyan mély ismeretekkel, mint egy felnőtt.

– Ma sokkal jobban figyelembe kell venni a potenciális látogatók igényeit, az új elvárásokat. Az, hogy a kiállítás tárgyai önmagukért beszélnek, napjainkban már nem elegendő. Tény, hogy alkalmazkodni kell az új technikai kihívásokhoz, mégsem ezen múlik minden. Mostanság, az egyes kiállított tárgyak mögé sokkal inkább be szeretnének tekinteni a látogatók. Nekünk pedig ebben kell segítséget nyújtanunk.

– Egy iskolás vagy egy óvodás például csak akkor fog visszajönni a múzeumba, ha maradandó élményt kap. Kedves élményeim egyike, amikor egy kis óvodás az egyik foglalkozás végén azzal fordult felém, hogy a hétvégén elhozza ide a szüleit is. Így is lett. Nagy meglepetésemre, az egyik teremőr kollégám később elújságolta, hogy az édesanya és az édesapa a kislányuk hatására valóban eljött megnézni a kiállításainkat.

– Ha visszagondol az elmúlt évekre, melyek munkájának legnagyobb sikerei?

– Három évvel ezelőtt kiváló múzeumpedagógus díjat kaptam. Intézményünk szintén 2016-ban – akkor már harmadik alkalommal – részesült múzeumpedagógiai nívódíjban. Ebben az évben a múzeumi tudásátadás vezető szakfelügyelőjének kértek fel az EMMI részéről. Mégis a legnagyobb sikernek azt tartom, amikor az utcán rám köszönnek, megismernek, megszólítanak vagy csak rám mosolyognak felnőttek, gyerekek, akik már jártak a foglalkozásaimon vagy a tárlatvezetéseimen.

– A „harmincas jubileum” alkalmából kollégái is köszöntötték.

– Nem is sejtettem, hogy felköszöntenek. Egy múzeumi táborunk zajlott éppen, amikor az intézménybe lépésem harmincadik évfordulója volt. Ebéd után a gyerekeknek pihenőt tartottunk, ekkor hívtak a kollégáim, hogy menjek velük. Még ekkor sem sejtettem, hogy bármire is készülnének. Humoros pillanata volt a felköszöntésemnek, hogy az egyik táborozó kisfiú a köszöntés közben azt gondolta, a harmincadik születésnapomat ünnepeljük. Amikor megtudta, hogy ez egy másik évforduló, tréfásan megjegyezte, akkor ez most egy „munkaszülinap”.

– Mit csinál, amikor nem a múzeumban dolgozik? Mik a hobbijai?

– Egyrészt a futás, ami rendkívül jól kikapcsol, másrészt pedig a túrázás és a kerékpározás. Emellett gyakran futóversenyeken is megmérettetem magam. Idén mégis a túrázás állt nálam az első helyen, nemrég ugyanis túravezetői vizsgát tettem. Húgommal közös vállalásunk, hogy végigjárjuk a Kéktúrát. Ettől függetlenül mostanság is rendszeresen futok, Ausztriában például egy váltófutáson indultam.

– Nagy népszerűségnek örvend manapság a világhírű zarándokút, az El Camino. Végigjárja?

– Szóba került már. Ezen a zarándokúton végigmenni nagyjából négy hétig tart, annyi szabadságom viszont nincsen.

De nyugdíjas koromban bőven lesz rá idő. Van egyébként az útnak magyarországi szakasza is, amit ugyancsak szívesen megjárnék. A hazai, Budapest–Lébény közti szakaszt egy ismerősöm éppen tavaly teljesítette.

A városról készít kiadványt

– Szeretnénk egy Szolnokról szóló könyvet készíteni általános iskolásoknak. Különlegessége, hogy ez nem egy „szokásos” várostörténeti kiadvány, hanem a helyi nevezetességeket egy sétaútvonalon keresztül tárja elénk – részletezte Pató Mária.

Hozzátette, céljuk, hogy izgalmassá tegyék a fiatalok számára a város fontos színtereit, s hogy a leírásokat a gyermekek szintjén, az ő nyelvezetükkel fogalmazzák meg. Így keltve fel a fiatalabbak érdeklődését a megyeszékhely iránt.

– A könyv szövege részben már elkészült. Ha minden a tervek szerint halad, év végére meg is jelenhet a kiadvány, melybe többek közt a Tiszavirág híd, a városháza, a város sportélete és néhány városi „leg-leg” is bekerül majd – zárta szavait.