2018.12.10. 19:44
Vetési Tamás regényének születésében Szolnoknak is szerepe van
Az első világháború befejezésének századik évfordulójáról nem sok szépirodalmi mű emlékezett meg. Üdítő kivételként került kezembe egy olvasmányos regény, melynek születésében Szolnoknak is szerepe van. Írójával, Vetési Tamással időközben második kiadásban is megjelent munkájáról beszélgettünk.
Emléket akartam állítani a régi Magyarország utolsó katonai erőpróbájának mondja Vetési Tamás
Fotó: Mészáros János
– Könyvem megírására közvetve Szolnok is ösztönzött. Több barátommal együtt néhány évig volt itt egy közös cégünk ahova a főiskoláról is jártak diákok. Közöttük jöttem rá, hogy szinte semmit nem tudnak az első világháborúról. Akkor határoztam el, hogy próbálok ez ellen tenni valamit. A témához családi ok is kötött, volt, aki nálunk mindkét háborúban megjárta az orosz fogságot – kezdi történetét a könyv szerzője, aki nehezményezte, hogy a háború befejezésének századik évfordulójára szinte visszhangtalan marad ez a sorsdöntő történelmi esemény. Az ő munkájának megjelentetése sem volt egyszerű vállalkozás.
– De ez már a második kiadása a könyvnek…
– Az első kiadás után is érdeklődtek, elég hamar el is fogyott. Másodszor már olyan támogatók álltak mellém, mint például a berettyóújfalusi önkormányzat, vagy a honlapját készítő és működtető szolnoki barátom, Vona László informatikatanár. Erdélyben már öt-hat, a Felvidéken két, Magyarországon tizenöt bemutatón vagyok túl, foglalkozott vele a torontói rádió is.
– Egy ilyen könyv megírásához az érdeklődésen túl kellenek történeti ismeretek is…
– Mindig történelemmel foglalkoztam történelemtanár akartam lenni. A középiskolában második voltam a megyei középiskolai történelem versenyen. Lassan harminc éve gyűjtöm a háborús relikviákat miközben rendezvényszervezőként járom az országot. Többek között közel négyezer korabeli újságom is van.
– Feltűnő, hogy a szövegnek mennyire korhű a nyelvezete…
– A könyv írása közben nem olvastam modern szöveget. Csak régi újságokat, könyveket forgatok, így nem okoz gondot a hiteles nyelvhasználat. Korabeli forrásaim közül az akkori sajtó mellett József főherceg naplóját, Molnár Ferenc haditudósításait említeném. Szurmay Sándor tábornok mellett a magyar katonái által „József apánknak” nevezett főherceget tartom katonai példaképnek. Egyébként a napló, amire hivatkozva a könyvet írtam, valójában nem létezik, de a jelek szerint hitelesre sikerült, mert többen azt is el akarták olvasni – mondja mosolyogva Tamás.
Fotó: Mészáros János
– Hősei az orvul támadó románok ellen harcoltak, még sem ír gyűlölettel az ellenfélről…
– Ez gesztus részemről. Én bihari vagyok, ismerem őket, s magam is tapasztaltam román atrocitásokat Nagyváradon. De nem gyűlöletet akartam kelteni, hanem a régi Magyarország végének, utolsó katonai erőpróbájának igyekeztem emléket állítani. Mindig igyekeztek belénk sulykolni, hogy Mohács óta csak csatákat vesztettünk. A korabeli iratokból nem ez derül ki, s tévhit, hogy nem tudunk győzni, kitartani. Az első világháborúban is megálltuk a helyünket, például a Piavén főleg a magyar ezredek tudtak átkelni, igaz, nagyobb veszteség árán, mint amit Mohácsnál elszenvedtünk. Előttük, és a háborúban elesett többi magyar emléke előtt szerettem volna tisztelegni a munkámmal.
Fotó: Fortepan
Elkeseredett küzdelem a front mögött
Az Isten nekünk háttal kötet címe egy háborús visszaemlékezésből való, s néhány magyar katona front mögötti magánháborújának a története. Az Erdély ellen 1916-os váratlan román támadás elvágott egy maroknyi, különböző alakulathoz tartozó katonát elvág a saját erőktől. Ők egy rohamistának kiképzett tapasztalt huszár szakaszvezető vezetésével az osztrák-magyar csapatok ellentámadásáig a saját törvényeik szerint vívja harcukat az ellenség ellen. A győzelem után újra magába olvasztja őket a hadsereg, s többségük a háború többi frontján végzi életét.
