MÚLTIDÉZŐ

2018.10.14. 17:45

Amikor még Büdös-köznek becézték a szolnoki Szigligeti utcát

Szoljon.hu

A Kossuth tér egy korabeli képeslapon

Forrás: vfmk.hu/ Képeslaptár

Ezúttal kicsit többet utazunk vissza az időben, nagyjából százötven évet, hogy megmutassuk, milyen is volt Szolnok a 19. század második felében, egész pontosan az 1848-49-es szabadságharc után.

Még ha nem is kedvelte annyira a töriórákat, arra bizonyára mindenki emlékszik, hogy a magyar szabadságharcot az osztrák és az orosz túlerő leverte, ezután pedig nem kifejezetten kellemes időszak következett. Így volt ez Szolnokon is. A harcban anyagilag kimerült várost 1850-ben átmenetileg Külső-Szolnok vármegye székhelyévé tették és a Pesti Kerülethez sorolták be. Az akkori Külső-Szolnok közel sem volt akkora területű, mint a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye, mert a Jászság és a Nagykunság sem tartozott hozzá, csupán a Közép-Tiszavidék községei, Törökszentmiklós, Mezőtúr és Kenderes. Ebben az időben Szolnok lakossága is alig lépte túl a tízezer főt. A házak akkoriban leginkább vályogból épültek, nádtetővel, vagy zsindelyes tetővel. Viszont mivel a Tiszán tutajok formájában leúsztatott faanyaghoz olcsón hozzá lehetett jutni, akadtak faszerkezetes lakóházak is. Emeletes épületek az 1850-es évek elején még nem igazán voltak, csupán a nagytemplomhoz csatlakozó ferences kolostor, a templom előtt álló kis gimnázium és az 1847-ben átadott vasúti indóház. A gimnázium épületét nemsokára le is foglalták és a megyei hivatalokat költöztették ide.

A vármegyék életét ebben az időszakban szinte korlátlan hatalommal bíró kinevezett megyefőnökök irányították. Az első megyefőnök egyik intézkedés volt, hogy az elemi fiúiskolát – ami helyén most a Szegő Gábor Általános Iskola áll – lefoglaltatta és kaszinóvá alakíttatta át, mentségére szóljon, hogy olvasó- és tánctermet is kialakítottak itt. Kulturális létesítményekre pedig szükség is volt a városban, ugyanis az iskolákon kívül akkoriban Szolnok nem rendelkezett ilyenekkel. A kaszinó körül sétateret is kialakítottak, amelyet esténként lampionokkal világítottak meg, vasárnap pedig katonai térzene szólt.

Szolnok a 19. század közepén még igencsak elmaradott, falusias településnek számított. A városnak mindössze egy kövezett utcája volt, amely a vasúti indóháztól a mai Mártírok útja, Templom utca, Szapáry utca és Kossuth Lajos út vonalán a fából épült Tisza-hídig vezetett.

Ráadásul a lakosság életét ebben az időszakban járványok és más sorscsapások is nehezítették. 1853 elején az Indóház termében törvényszéki bált rendeztek. Óriási mulatság volt, csárdással, keringővel. Ám az egyik hölgy szoknyájába belekapott a gyertyaláng, amiből olyan tűz kerekedett, hogy a vasútállomás belülről teljesen kiégett. A vendégek minden bizonnyal időben kimenekültek, ugyanis a feljegyzések halálos áldozatokról nem szólnak. 1856 nyarán pedig kolera pusztított a városban, ami rövid időn belül nem kevesebb: 500-600 szolnoki lakos életét követelte.

A hányatott sors ellenére azonban hamarosan látványos fejlődésnek indult a város. A tisztviselők és a katonatisztek itt költötték el pénzüket és a kisebb-nagyobb dolgaikat intéző vidéki ügyfelek is növelték a város bevételeit. Egyre többen vásároltak a szolnoki boltokban, különösen azután, hogy a kereskedelemben jártas zsidó lakosok kezdtek betelepülni Szolnokra.

1857-ben Debrecenig, egy évvel később pedig egészen Aradig kiépült a vasút és ezzel Szolnok az ország legjelentősebb vidéki vasúti csomópontjává vált. Új vasútállomás épült (nagyjából a mostani helyén), a Tiszán pedig vasúti fahíd ívelt át. Ekkor jött létre a vasúti műhely, a későbbi MÁV Járműjavító elődje is.

Bár nagyon lassan, de a városkép is elkezdett változni. A házak még inkább hitvány falusi kunyhók voltak, míg Obermayer Lajos kamarai ácsmester kétemeletes házat épített a városközpontban. 1856-ban készült el a jelenlegi Varga Katalin Gimnázium tömbje, amelyet a törvényszék számára béreltek ki. 1860-ban szintén Obermayer építette meg a városházával szemben álló tömböt, a Damjanich Múzeum azóta többszörösen átalakított épületét.

Bár az építkezés ezzel fejlődésnek indult, a szolnoki utcák továbbra is sárosak, az egy darab kövezett út kivételével esős, téli időben szinte járhatatlanok voltak. A Zagyva kiöntéseit és a belvizeket árkokban vezették le a Tisza felé. Az egyik árok a Móra Ferenc utca, Tisza Antal utca, Szigligeti utca vonalában, a másik az Elek István utca, Konstantin utca és Gábor Áron tér irányában húzódott keresztül a városon. Megállt bennük a poshadt víz és ritka büdöset árasztottak, ráadásul emiatt állandó fertőzésveszélyt jelentettek. Nem véletlenül nevezték akkoriban a mostani Szigligeti utcát Büdös-köznek.

A város közel sem volt oly mértékben beépítve, mint napjainkban. Beépített területe körülbelül a mai József Attila útig húzódott. Ettől nyugatra mocsarak vették körül Szolnokot, ahol a visszaemlékezések szerint télen olykor még nádi farkas is felbukkant. A városközpont fontosabb utcáin az egyik oldalon deszkapallókat fektettek le és ezeken a billegő, hamar elkorhadó alkalmatosságokon zajlott a gyalogosforgalom. Mert bizony az 1870-es évekig Szolnokon kőjárda sehol sem épült.

Fa viszont bőven akadt. Ugyanis a Tisza kanyarulatában óriási fűrésztelep működött, ahol a fát feldolgozták. A Tisza-part városi oldalán pedig sóházak álltak. A fa- és a sófeldolgozás is sok-sok munkaerőt igényelt, így Szolnok szegényebb lakosságának is jutott feladat és így biztos megélhetés is. A kiépülő vasút is évről évre több munkaerőt foglalkoztatott. A Tiszán az 1850-es években kb. 40 hajómalom, mozgatható, kisebb hajótestekre szerelt malom működött, amiknek a gazdag tulajdonosai a Molnár, vagyis a mai Szapáry utcában laktak. Az 1860-as évektől a hajómalmokat kiszorították a gőzmalmok, előbb a Korponai-féle gőzmalom épült fel Szolnokon, majd Scheftsik István Szent István malma a jelenlegi színház és a Tisza Szálló környékén.

Ahogy teltek az évek, a politikai elnyomás is enyhült. Az osztrák érdekeket szolgáló hivatalnokokat elbocsátották, sőt a lakosság ki is közösítette őket. Visszaállították a régi, 1850 előtti megyerendszert, Szolnokot Heves és Külső-Szolnok vármegyéhez csatolták, később, 1876-ban viszont Szolnokot tették az akkor megszervezett Jász-Nagykun-Szolnok vármegye székhelyévé. A város fejlődésének betetőzése ebben az időszakban az új megyeháza felépítése volt, amire 1878-ban került sor.

Forrás: Cseh Géza: Elnyomás, elmaradottság, fejlődés, In.: Szolnok könyve

Borítókép: A Kossuth tér egy korabeli képeslapon

Forrás: vfmk.hu/ Képeslaptár

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!