Kezdetét vette az Ábrányiak emlékiratainak sorozata

Bánhegyi (szül. Ábrányi) Margit a több művészt is adó Ábrányi család leszármazottja. Ábrányi Kornél, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc munkatársaként a Zeneakadémia első öt tanárának egyike, zeneszerző és zongoraművész, valamint az első magyar zenei szaklap, a Zenészeti Lapok alapítója és főszerkesztője, jeles zenei író. Fia, Ábrányi Emil költő, műfordító a dédapa, a nagyapa pedig, ifj. Ábrányi Emil, karmester, zeneszerző.

Az olvasat.hu számára Csanda Mária készített interjút a kiadásra váró emlékirat szerzőjével.

Az emlékirat egy része Ábrányi Margit gyerekkorára tekint vissza, egy sasadi villára, ahol az 1930-as, 40-es években laktak, s ahol máris eredendően is megjelent a család életében a művészet.

„Sasadon állandóan muzsika szólt, zongorázott mindenki, nekem is két órát kellett gyakorolnom naponta. Hétvégeken rendszeresen meglátogattak nagyszüleim és kamarazenéltünk.

Édesapám hegedűművészként, nagybátyám, Aurél csellistaként, nagymamám, Várnai Róza énekművészként szerepelt, és dédnagymamámnak, Wein Margitnak is gyönyörű hangja volt egészen idős koráig. Mindketten tanítottak a Zeneakadémián ének szakon.

Nagymamám meséket írt füzetekbe, amiket máig őrzök” – sorolta sasadi emlékeit Bánhegyi Margit, hozzátéve azt is, hogy dacára a Rákosi-rezsimben hátránynak számító nagypolgári múltnak, ő bizony színészi pályára szeretett volna lépni.

Mint felidézte, még alig tudott járni, de már balettozni tanult Brada Edénél, később Brada Dezsőnél, akik mindketten operaházi balettmesterek voltak. Érettségi után felvételizett a Színművészeti Főiskolára, operett szakra, mert komikának készült – szerette nevettetni az embereket, amivel már a középiskolai előadásokon sikereket ért el.

1952-ben felvételizett, s bár a felvételiztető bizottságnak tetszett a produkciója, visszautasították azzal, hogy inkább a munkás-paraszt származásúakat vehetik fel. Végül könyvelést tanult a Számviteli Főiskolán. Sokáig nem mehettek nemhogy Bécsbe, de a határsávba se, pedig nagyszüleiknek, szüleiknek korábban az utazás evidencia volt,

nagyapja Bécsben, Münchenben, Hannoverben dolgozott sokat, édesanyja pedig olasz volt, és már az ő rokonait se látogathatták. Így 1956-ban, amikor alkalom adódott, a férjével fiatal házasként úgy döntöttek, hogy a barátaikkal tartanak, akik mind külföldre mentek.

A helyzetüket megkönnyítette, hogy Aurél nagybátyja a Szabad Európa Rádiónál dolgozott Bécsben, hozzá tudtak fordulni segítségért. A külföldi életében a legérdekesebb munkája az volt, hogy Dél-Afrikában, ahol végleg letelepedett, a magyar nagykövetségen volt titkár.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy a külföldi magyarok körében mennyire ismert az Ábrányi név és az Ábrányi család, elmondta: amikor 1988-ban először visszajöhetett Budapestre, az első szállásadójuk szeme könnybe lábadt – mert ő még dédapjának az Él a magyar című versét szavalta iskolai előadáson, mert Ábrányi Emil korábban szerepelt a tananyagban.

Ábrányi Emil: Él a magyar...

Fessétek bár sötétre a jövőt,

Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,

Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,

Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:

Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!

Szentűl hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?

Hiszen vértenger, temető a mult!

Vetettek rá halálos szolgaságot,

Irtották szörnyen… ámde a levágott

Törzsek helyén még szebb erdő virult.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,

Annak nem árthat többé idegen!

Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!

S csak arra szolgált minden veresége,

Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!

Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,

Van egy erényed, mely fényt vet te rád,

S melyért az Isten mindent megbocsát –

Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,

S a szent rajongás mindenütt kiég,

S a büszke jognak minden vára megdől:

A te szabadság-szerető szivedtől

Új lángra gyúlad Európa még!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,

Ki trónusán bírói széket űl!

És hogyha minden búra, bajra válik,

Romok között is hirdetem halálig,

Erős, nagy hittel, rendületlenűl:

Legyen bár sorsunk még oly mostoha,

Él a magyar s nem veszhet el soha!

Pest 1850 – Szentendre 1920

Egyébként – tette hozzá – a külföldi magyarok körében nem igazán beszéltek arról, ki honnan érkezett. Sokan arisztokrata származásúnak mondták magukat valótlanul, hogy javítsanak a megítélésükön, ezért akik valóban büszkék lehettek őseikre, sokszor inkább hallgattak.

A rendszerváltozás után bár nem költözött haza, de a nyarakat Budapesten tölti.

A szintén külföldön élő és hazalátogató testvérével, Líviával részt vettek már a Nyírábrányban tartott Ábrányi-napokon, valamint Szentendrén, a díszpolgár költő dédapa Ábrányi-villájának emléktábla-avatásán.

Így már képet alkothatott arról is, milyen ítélje meg a család szellemi örökségének helyzetét. Erről szólva felidézte, hogyan alakult a szentendrei Ábrányi-villa az sorsa.

Ott az ötvenes években szülőotthon kapott helyet, de a rendszerváltozás után újra magántulajdonba került, az a cég renoválta, amelyik a Zeneakadémia felújításában is részt vett. Bánhegyi Margit közbenjárására a villára újra felkerült dédapja emléktáblája díszes domborművel, amit rendszeresen megkoszorúznak az évfordulók alkalmával. Nyírábrányban

Ábrányi Kornél halálának centenáriuma alkalmából ünnepséget rendeztek, a művelődési ház Ábrányi Kornél nevét vette fel, az iskolát pedig költő fiáról, Ábrányi Emilről nevezték el.

Dédapja felesége, Wein Margit operaénekes és zeneakadémiai tanár, olyan felmenőkkel, mint ruszkabányai Maderspach Károlyné szül. Buchwald Franciska, az 1848-as forradalom egyik mártírja.

Van miről szólnia tehát a család történetének, amelynek egy részével, a saját életének megidézésével ő már végzett.

Mind mondta, ezen túlmenően annak is nagyon örülne, ha az Ábrányiak történetét valaki összegyűjtené, kiadná. Ehhez a saját – egyelőre még kiadásra váró – emlékiratát is örömmel ajánlaná fel felhasználni.

Művéből egy gépiratos példányt a Zeneakadémia könyvtárának ajándékozott, hogy a leendő kutatók számára megtalálható legyen. Megírja még művének angol változatát is, mert a család legtöbb leszármazottja Ausztráliában, Amerikában, angol nyelvterületen él, bár sokan rendszeresen hazalátogatnak, felkeresik őseik nyomát, emlékhelyeit. Tervei között szerepel még egy Ábrányi Alapítvány létrehozása, amely művészeket támogatna.