Milyenek a székelyek? Ebből a könyvből kiderül

A Scolar kiadónál jelent meg Száraz Miklós György Székelyek című könyve, melyet a szerző január 19-35. közötti erdélyi bemutatókörútján ismertet a helyi közönséggel. Az íróval a Liget készített interjút, melyben elmondta: tizenéves korában sokszor járt Erdélyben a barátaival stoppal, házról házra kutatva szállásért. „Stoppoltunk, szekéren, teherautókon utaztunk. A piros szemafornál a tehervagonokra kapaszkodtunk fel. Tizennégy, tizenöt, tizenhat évesen az ember fejében még nem áll össze a világ, nincs benne az agyában a térkép, sokszor azt sem tudtuk, merre járunk. Aludtunk erdőben, favágók közt, lakótelepi blokkok kazánházaiban, temetőkben, kápolnákban, barlangban, esztenán, román parasztokhoz bekérezkedve.

És persze, a legtöbbször székelyeknél. Székely falvakban, városokban. Erős élmény volt. Másként nyíltak meg nekünk a felnőttek, mást mutattak magukból nekünk, gyerekeknek. A kádári Magyarországról érkezett, fáradt, koszos, magyar kölyköknek.

Felnőtt férfiak sírtak. Felvettek a személykocsikba, teherautókba, és az idegen gyerekeknek megnyíltak. Meséltek, panaszkodtak” – emlékezett vissza a szerző.

A szerző szerint ha egy nép eredete nem is határozható meg teljes bizonyossággal, az eredettel való folytonos foglalkozás mégis értelmes tevékenység. „Azt nem tudom megmondani, hogy kibogozható-e a székely eredet, de azt tudom, hogy a székely és magyar eredetet állandóan bogozzuk, és ez nagyon is rendjén van így. Ez a tudásvágy nagyon is emberi. Naná, hogy nem adjuk fel. És így van ezzel a föld minden népe. Ráadásul a tudomány nem minden. Hiszen léteznek minden valóságnál erősebb hitek, mesék, legendák. Azok éppen úgy formálnak minket, embereket, mint az úgynevezett anyagi valóság.

Aki tud magáról valamit, az azonosul azzal is. Az erős, de hitetlen ember gyöngébb, mint a vékonyabb, de magabízó ember.

A tudás, a hit erőssé tesz” – jelentette ki Száraz Miklós György.

A kötetet összeállító író szerint a székelység minden más népcsoporthoz hasonló, azoktól ugyanakkor mégiscsak eltérő karakterisztikával bír. „Emberi ember a székely. Ugyanolyan, mint a többi magyar. A többi ember. Ha bántják, szomorú. Vagy elkeseredett. Vagy üt. Vérzik, ha megsebzik. Hálás, ha szeretik, ha testvérre lel. Adakozó és szűkkeblű. Mondom, mint bármelyikünk. Mint bármelyik más ember. De talán mégsem egészen ugyanolyan.

Talán erősebben éli meg ugyanazt. Erősebben szeret, jobban gyűlöl, hamarabb üt. Ha hálás, akkor hálásabb. Ha bosszús, akkor bosszúsabb, ha haragos, akkor haragosabb. Talán még a szíve is erősebben fáj, amikor fáj.

Amúgy sorolhatnám a közhelyeket is, hogy a székely kitartó, konok, csavaros eszű, indulatos, a jég hátán is megél. Ezek nem is légből kapott állítások, ráadásul a történelmi múlt magyarázattal is szolgálhat ezeknek a tulajdonságoknak a kialakulására, megerősödésére, de ez így sorolva mégis valahogy laposabb lenne.”

A székelyek történelmi kontextusban való szemlélete szerint Száraz Miklós György a jövővel kapcsolatos gondolatait is elmondta: „A székelység örökké peremhelyzetben volt. Legalább egy évezrede, vagy minimum 700-800 éve a határokon, ahol először támadt az ellenség, ahol először ontják a vérüket, távol a központi hatalomtól, az ország szívétől. Száz éve meg ráadásul a határon túl, egy másik ország közepében. Vagyis, amióta csak tudunk róla, állandó vészhelyzetben, küzdelemben.

Én történesen az autonóm Székelyföld híve vagyok, még ha féltem is a romániai magyarok Székelyföldön kívüli részeit.

Azt gondolom, az autonómia jó, a magyarság többi részének hatékony védelme pedig egy másik megoldandó kérdés. De ez az én személyes véleményem, a könyvemben nem korteskedem, nem vallok színt, nem igyekszem direkt módon meggyőzni senkit semmiről. Azért léteznek dolgok, amik egyértelműek. Például a román népszámlálások ügyeskedéseire gondolok. A székely és magyar etnikum szétválasztásának – szerencsére sikertelen – kísérleteire.”

A szerző az interjúban egy anekdotát is megosztott a székelyekről: „Apai nagyapámnak volt egy mondása. Nem volt székely, de szerette a székelyeket, talán azért, mert tizennyolc évesen, hadapródiskolásként, váradi kiskadétként 1919-ben a Székely Hadosztállyal harcolt.

Szeretettel mondta, cinkos elismeréssel: egy örmény felér három zsidóval, egy székely viszont felér három örménnyel. A találékonyságra, életrevalóságra gondolt.

Gyerekként nem kérdeztem, hogy miért mondja, mire gondol. Mire kérdeztem volna, már nem élt.”

A teljes beszélgetés a Liget oldalán olvasható.

Borítókép: Száraz Miklós György József Attila-díjas író Budapesten 2016. április 21-én.

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd