Sírva ölelték egymást a csíksomlyói előadás után Vidnyánszkyék

„Azt mondtam a színészeknek, táncosoknak és a gyerekeknek, hogy ezt már tőlük nem veheti el senki. Ezt megcsináltuk, kitaláltuk, megterveztük és képesek voltunk létrehozni. Büszkék lehetünk az előadásra. Erre lehet építkezni, sőt ez kötelességünk is. Az előadás után sírva öleltük egymást – felemelő, katartikus élmény volt” – mondta az Origó újságírójának a rendező.

Még egyszer megnéztem a Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadásában a Csíksomlyói passiót a tévében. A múlt szombaton persze láttam az élő közvetítést, de felvettem, és most újra megnéztem. Ugyanúgy felkavart, ugyanolyan mélyen megérintett, mint amikor először láttam. Azon elmélkedtem, hogyan lehetett néhány nap alatt létrehozni ezt a döbbenetesen lenyűgöző előadást – szabadtéren, három színpadon, 65 méter széles játéktéren. Vidnyánszky Attila most fáradtan mosolyog, és csak ennyit mond:

„Én még nem láttam a tévéközvetítést. Nem mertem megnézni, mert az élő előadás hatása alatt vagyok. Úgy gondolom, hogy pályafutásom eddigi legfontosabb előadása volt.

A keresztény világ legfontosabb történetét a magyarság egyik legszentebb helyén mutathattuk be.

Hatalmas megtiszteltetés volt ez számomra és az egész Nemzeti Színház számára is. Annak a gondolatnak a beteljesülése volt ez, amely mentén a Nemzeti Színházat öt éve szellemi értelemben elkezdtük újraépíteni: Bartók és Kodály nyomán haladva, kortárs színházat művelve szolgálni a magyar színház ügyét. Akik látták az előadást, akik ott voltak, mostantól még világosabban értik, érzik, mit jelent számomra, amikor arról beszélek, hogy a Nemzeti Színház a nemzet színháza. Nem tudom, hogy lesz-e ennél fontosabb. Más előadások lesznek persze, ha megadja az ég nekem a lehetőséget, de ilyen formában ez egyszer jöhetett létre, és ezért nagyon hálás vagyok.”

Aztán a próbák kulisszatitkairól mesél. A díszlet építése már három héttel az előadás előtt elkezdődött. A helyi táncosoknak elküldtek egy felvételt, amely alapján próbálhattak, de a Nemzeti Táncegyüttes vezető táncosai is kiutaztak Erdélybe hetekkel a bemutató előtt. Vidnyánszky Attila egy héttel az előadás előtt utazott, a színészek pedig kedden – a szombati bemutató előtt néhány nappal.

„A halálugrás a szerda-csütörtök-péntek-szombat volt. Azt éreztük, hogy nem hibázhatunk. Ha ott kiderült volna, hogy az, amit kitaláltam, valami miatt nem működik, nagy hiba lett volna, hiszen nem lett volna idő módosítani a díszleten vagy bármi mást átalakítani. Mindennap 8-9 órán át próbáltunk. Többet nem lehetett – egyrészt harminc foknál is melegebb volt, másrészt nem hajszolhattam túl a szereplőket. A rendezőnek arra is gondolni kell, hogy az előadásra a szereplők a lehető legjobb formájukban legyenek. A próbáknak volt egy mindenki számára értelmezhető kezdete és vége. Általában délelőtt tíztől délután háromig próbáltunk, aztán este hattól addig, ameddig bírtuk. De a színészeknek már a próbák kezdete előtt másfél órával ott kellett lenniük, hiszen a mikroportokat fel kell szerelni, technikailag be kell állni, és a ruhákat is fel kell venni.

Megható volt, hogy mindenki folyamatosan dolgozott, minden zokszó nélkül, és a helyiek, a háttérben dolgozó emberek odaadása is lenyűgöző volt. Azt hiszem, mindenkit megfogott a hely szelleme, mindenki érezte, hogy itt valami egészen különleges dolog készül, és ennek megfelelően tette bele minden erejét.

Pénteken este lényegében már végigjátszottuk az előadást. Mindenkiben ott volt az elhivatottság, és nem volt a próbák alatt feszültség – természetesen a megfelelő szakmai feszültségen kívül. Végtelenül nagy koncentrációt igényelt. Kicsit olyan volt ez, mint amikor a sebész dolgozik. Nem lehetett hibázni. A Nemzeti Színházban játszott előadáshoz képest itt a szabadban, mintegy közel hatvan méter széles térre kellett áthangolni a produkciót. Mindenre figyelni kellett. Ha erre mennek a táncosok, vajon visszaérnek-e az adott időre, hol kapcsolódnak a következő jelenethez – állandóan modelleztem a fejemben, hogy ha elküldöm őket messzebbre, vajon visszaérnek-e a kellő pillanatra.”

Amikor arról kérdezzük, hogy mennyiben volt más megrendezni a színház falai között az előadást, és mennyiben volt más szabadtéren, Vidnyánszky Attila azt mondja, a színházban mélységi építkezés zajlik.

„Vannak hangsúlyos pillanatok, és ezt két-három dolog egészíti ki mélységben. Elöl elhangzik egy mondat, hátul éppen hozzák be a latrot, Mária pedig elszalad Pilátus előtt. Ha az ember ezt nézi a színházi színpadon, értelmezni tudja, be tudja fogadni, mert egyszerre látja a jelenetet. A Nyeregtetőn teljesen más volt. Minden jelenetet szétszedtem – és mint ahogyan a misztériumjátékokon általában szokás, inkább kiterítettem az előadást. Három színpadra széthúzva az egészet. Nem egymás mögött zajlottak a jelenetek, hanem egymás mellett. Ezeket kellett összehangolni, és kitalálni, hogy jól reflektáljon egyik a másikra. Abban bíztam, hogy létrejön egy görög színház alapjaira épített előadás. A görög emberek ismerték a mítoszokat, tehát a színházban nem az volt a lényeg, hogy a néző azon izgul, mi a történet vége. A passiónál is mindenki tudta, hogy miről szól. Nem a történet, nem a tipikus, színházat megmozgató motor volt az, ami létrejött.

Egyszer megfogalmaztam magamnak, hogy háromféle színház létezik. Egyik az agyra, másik a szívre hat, a harmadik pedig a lelket szólítja meg.

Itt már inkább vezet a színész, mintsem játszik, nem annyira utat, mint inkább teret nyit, és hagyja a nézőt, hogy a lelke és a gondolatai beleszövődjenek az előadásba. Úgy gondolom, hogy a Nyeregtetőn ez a fajta lélekszínház jött létre. Nemcsak kifelé áradt az energia a színpadról, hanem a néző felől is jött.”

Aztán Vidnyánszky Attila arról beszél, hogy a legmegrázóbb a csend volt.

„Döbbenetes volt. Az előadás közben vannak hullámok, nagy emocionális akusztikai kilövellések. Ezek az expresszív részek. És ezeket követik a csendek. Azok voltak a legfelemelőbbek. Éreztem, hogy a hátam mögött 25 ezer ember ül, és figyeli az előadást. Hatalmas tömeg. És mindannyian döbbenetesen csöndben ültek. Valóban megrázó volt. Aztán az előadás után is elérzékenyültem. Amikor rengeteg köszönetet kaptam. Szóban, telefonon vagy sms-ben. Végül odajöttek a helyi táncosok, a kórustagok, és sírva öleltük egymást. Felemelő, katartikus élmény volt.

Leginkább azt sajnálom, hogy ebben az intenzív munkában nem tudtam beszélgetni az emberekkel, akik kiszolgálták az előadást. A feszített munkamenet miatt nem tudtam két szót sem váltani a gyerekkórus tagjaival, a helyi táncosokkal.

Megdöbbentő, de lehet, hogy soha többé nem találkozom velük, az is lehet, hogy nem ismerem meg őket az utcán. Miközben létrehozták ezt a csodát. Most olyan szívesen leülnék velük, és hosszasan beszélgetnék, hogy kik ők, mit csinálnak, honnan jöttek. Én is elmondanám, hogy ki vagyok, honnan jöttem és mit csinálok. Olyanok voltak ők nekem, mintha a rokonaim lettek volna. Mégsem volt időnk beszélgetni. Mindenki rengeteget dolgozott. Nem tudtam olyat kérni tőlük, hogy három perc alatt ne lett volna igyekezet, hogy az megvalósuljon.”

A Nemzeti Színház novembertől újra műsorra tűzi a Csíksomlyói passiót. A rendező hozzáteszi: azt tervezik, hogy máshol is előadják majd szabadtéren, de ez nem egyszerű feladat. „Saját költségvetésből tudjuk utaztatni az előadást, így egy évben legfeljebb egyet tudunk vállalni. Persze, hívnak a határon túlra és Magyarország városaiba is, hogy örülnének, ha náluk is bemutatnánk. Jó lenne mindenhová elvinni a darabot” – mondja.

Vidnyánszky Attila fáradt, mégis mosolyog. Még mindig tele van az előadás élményével. Azt mondja: ez még hónapokig is eltarthat, és ebből is építkezik. Ő hétvégén nézi meg a televíziós közvetítést. Azt mondja: ezen a héten már el kellett volna kezdeni Az ember tragédiájának próbáit, de azt kérte – szó szerint idézzük -:

„Hadd legyek még lélekben Csíksomlyón ezen a héten.”

Borítókép: Vidnyánszky Attila rendező, a Nemzeti Színház igazgatója beszél a Csíksomlyói passió augusztus 18-i bemutatója előtt tartott nyilvános próbán a csíkszeredai Erőss Zsolt Arénában 2018. augusztus 15-én

MTI Fotó: Veres Nándor