Szerencsés csillagzat alatt, jó cél érdekében indult a Kaláka

Az idei – Egerben megtartott – fesztivál zárónapján a heol.hu hírportál Gryllus Dániellel, a Kaláka együttes vezetőjével beszélgetett.

A fiatal zenész kollégák már bácsizzák Önöket? Pici bácsi, Tini bácsi és persze Dani bácsi. Hogy éli meg ezt?

Már mi is úgy hívtuk Halmos Bélát, hogy Béla bácsi, vagy Kányádi Sándort is, aki most ment el, Sándor bácsinak szólítottuk. A magyar nyelvben ez megtisztelő gesztus. Nem emlékszem, mikor is kezdődött, de az biztos, hogy Gyurika – Ferenczi György – nagyon bevezette ezt a köztudatba. Érettségiző koromban egy híres festő mondta nekem, hogy tegeződjünk: mondhatod nekem, hogy bácsi! Ezzel megteremtődik egyfajta tiszteletteljes alaptónusa a megszólításnak és persze a kapcsolatnak is. A bácsizás nem szokatlan már – főleg, hogy immár a közönség is átvette –, sőt azt mondhatom, jólesik.

Emlegette az imént Sándor bácsit, akiről – most, hogy eltávozott – még több szót ejtünk, mint korábban. Szoros kapcsolatban álltak, de mégis melyik az első kép, amely bevillan róla, ha rá gondol?

A mosolya… És most a gyász is valahogy nagyon hamar változik át a mosolyává. Először persze ott volt a döbbenet, de most már, hogy több megemlékezésen kellett részt vennünk, azt tapasztalom, hogy van egy kis meghatódás, ami aztán hamar átvált sztorizásba, az ő történeteinek meg a közös élményeknek a mesélésébe. Mindannyian öregszünk, és változik, mit bírunk és mit nem. Sándor bácsin is egyre inkább látszott, hogy ez a közel kilencven esztendő bizony nyomot hagyott rajta. De a versei itt maradnak velünk, meg az a bölcs mosoly, amellyel figyelte a köröttünk lévő világot.

Ha már korról beszélünk: jövőre fél évszázados a Kaláka, és a negyvenedik fesztivál következik. Mit jelentett ez az ötven esztendő?

Számomra ez az öt évtized teljes folyamatosságot mutat. Nem érzek korszakokat, váltásokat, profilmegújításokat. Nyilván változtunk, a repertoárunkból is kikerülnek lassan a kamaszos versek, esetleg ma már tudunk olyan mélyebb dolgokat játszani, amilyeneket a kezdetekkor nem. A versekhez, a hangszereinkhez, a közönségünkhöz, általában a művészethez való viszonyulásunk sohasem szorult felülvizsgálatra. Szerencsés csillagzat alatt indultunk el egy jó cél érdekében. Nem gondoltuk, hogy ennek ilyen kifutása lehet. Nem terveztünk semmiféle jövőt, nem volt célzott közönségünk, semmi, ami ma egy induló zenekartól elvárható.

Van olyan daluk, amelyet már annyiszor játszottak, hogy a háta közepére sem kívánja, mégis el kell hangoznia a koncerteken?

Van olyan, amit már elsőre is untam, mert nem sikerült. Mi sem mindent aranyból csinálunk – és itt nem a költőre célzok. Azok a darabok maradnak fönn, amelyek bizonyos mérce fölött vannak. Előfordulhat, hogy egy tematikus gyűjteményben, egy Szabó Lőrinc- vagy Kosztolányi-lemezen megvan a helye, de a koncertrepertoárba nem kerül be. Az aktív repertoárunkból azonban nem tudok mondani olyat, amit unnék, mert ami fönnmaradt az elkészült ezerkétszáz nótából, és rendszeresen játsszuk, azt mind szeretjük. A költőkbe, a vers mondandójába mindig bele lehet csimpaszkodni…

A fesztivál meg az egész Kaláka egyfajta küldetés is…

Nem nevezném küldetésnek. Én ebben élek, vagy mi ebben élünk. A templomi koncertjeinkre is sokan mondják, hogy misszió. De ezt sem így élem meg, csupán úgy, hogy elmondom azt, ami a Szentírásban áll, és ha ennek inspirálására valaki hitre ébred, az öröm, de nem ez a cél. A Kossuth-díj átvételekor is a népművelői tevékenységet emelték ki. Lehet, hogy annak, amit csinálunk, van ilyen mellékszála, de nem népművelői vagy misszionáriusi célból alkotunk, működünk és énekelünk, hanem azért, mert ezt szeretjük, ráadásul örömet szerzünk azoknak, akik eljönnek a koncertjeinkre, vagy zsúfolásig töltik a templomokat. Népművelési funkciót sokkal inkább abban látok, amikor a külföldre szakadt magyar közösségeknek játszunk. Ezeken a helyeken a magyarságot szimbolizáljuk, ott ennek a muzsikának, a verseknek identitáserősítő és -megtartó szerepe van. A határainkon kívül és főleg a diaszpórában élő magyarság körében pedig a nyelv megőrzésében is vállalhatunk feladatokat azzal, amit csinálunk. Ezt pedig komolyan kell venni, mert komoly felelősség.

Borítókép: Gryllus Dániel zenész, a Kaláka együttes vezetője.

MTI Fotó: Szigetváry Zsolt