Ritka, hogy a balettosnak nem fáj semmije

Keveházi Gábor Kossuth-, Liszt és Nyizsinszkij-díjas balettművész, koreográfus, az Operaház örökös tagja, a Magyar Nemzeti Balett és a Pécsi Balett egykori vezetője. A táncmesterrel a Magyar Idők készített interjút.

A budapesti Operaház kapuit 1984-ben, a százéves évfordulón A fából faragott királyfi című balettelőadással nyitották meg újra, bár a megnyitó majdnem botrányba fulladt. Mi történt?

Begördültem az Operaház elé egy szép, spenótszínű Daciával, melyet megállított a rendőr. Az autót elszállíttatta, engem meg elzavart. Ez nagy hiba volt. Én táncoltam volna a Királyfit.

Kinek és mit mondott a portán?

Az összes elvtárs és hazánkba akkreditált nagykövet az est meghívottjai között szerepelt. Az őket őrző-védő terminátorfiúk kérdezték meg a kapuban, hogy hová-hová. „Most már sehova, és csak szólok, hogy elmarad az előadás. Na, viszlát” – mondtam, és hazamentem. Otthon bekapcsoltam a tévét, mert úgy volt, hogy közvetítik a megnyitót… Tíz perc múlva villogó rendőrautók fékeztek a ház előtt, és az elvtársak könyörögtek, hogy menjek vissza. „Jó, de feltételeim vannak. A Daciámat leteszik a ház elé, a sarki rendőr pedig bocsánatot kér.” Megtörtént. Másnap hívatott Mihály András, az Operaház akkori főigazgatója. „Gabikám, mit csináltál már megint?!” „Igazgató úr, nem én voltam. Talán le kellett volna adni a művészek névsorát, rendszámát, és biztosítani kellett volna a bejutást.” „Már megint neked van igazad!” – mondta. Aztán néhány évvel később én lettem az igazgató.

Mit szólt volna mindehhez Kropacsek bácsi?

A nagypapám? Két méter magas volt, az MTK kapusa, és egyszeres válogatott. Ő magyarosította a nevünket Keveházira. Édesanyám nem szerette volna, hogy én is futballista legyek, ezért a nagymamám a férfiak tudta nélkül elvitt az Állami Balettintézetbe. A második évben bekerültem az Operaházba, A diótörőbe.

Akkoriban egészen más tantárgyakat tanultak a balettintézetben. Milyen óráik voltak, melyek ma már nem léteznek?

Sajnos ma nincsen karakteróra, nemzetek tánca: boleró, tarantella, bolgár tánc, lengyel polka, mazurka. Akkoriban a táncírás is nagyon érdekes dolog volt, ma már túl bonyolult, mert egy egyszerű pas de deux leírása is több száz oldalt tesz ki. Manapság kamerákkal rögzítik a koreográfiákat, melyekről sokkal gyorsabban be lehet tanulni őket. Mi még jártunk szolfézsra, tanultunk zongorázni, színházi vívást és akrobatikát. Nemrég megnéztük Seregi László felújított koreográfiáját, a Rómeó és Júliát, és meglepődtünk, mert a férfiak ügyetlenül vívtak.

Keveházi Gábor

Kossuth-, Liszt és Nyizsinszkij-díjas balettművész, koreográfus, az Operaház örökös tagja, a Magyar Nemzeti Balett és a Pécsi Balett egykori vezetője. Tanulmányait a Magyar Táncművészeti Főiskolán végezte Merényi Zsuzsa növendékeként, 1970-71-ben a leningrádi Vaganova-balettiskolában képezte tovább magát ösztöndíjasként Borisz Bregvadze szakmai irányításával. 1972-ben lett az Operaház tagja, 1992-ig a Magyar Nemzeti Balett vezető szólistája, ezen belül 1988-tól 1992-ig igazgatója. 1992- ben „Budafest” néven létrehozta a Nyári Opera- és Balett Fesztivált, mely a mai napig sikeresen működik. Eltáncolta a balettirodalom szinte minden jelentős főszerepét. A világ olyan neves színházaiban vendégszerepelt, mint a londoni Covent Garden, a bécsi és a müncheni Staatsoper, a moszkvai Bolsoj és a szentpétervári Kirov, a milánói Scala és a velencei La Fenice.

Hogyan értékelik a mai fiatal táncosok például Fülöp Viktor művészetét?

Dilettánsként. Ahogy talán az én felvételeimre tekintenek majd ötven-hatvan év múlva. Egyébként Fülöp Viktor a világ egyik legnagyobb mozgásművésze volt, de mint klasszikusbalett-táncos nem volt versenyképes. Azóta az előadói képesség nem, viszont a technika rohamosan fejlődik. A balettművészet közelít a sport, az akrobatikus világ felé, ami nem biztos, hogy jó. Érdekes, hogy ma az ázsiaiak a legjobb balettművészek. Amikor először jártunk Japánban, 1972-ben, még megmosolyogtuk a tánctudásukat. Negyven évvel ezelőtt Nagojában táncoltam A hattyúk tavában a herceget. Van benne egy rész, amikor a táncos ráugrik a lábára, és forog. A japán színpadon olyan részre érkeztem, ahol illesztés volt, amelyen nem lehetett forogni, ezért kénytelen voltam egyet előre lépni. Ezt az előadást felvették videóra, és megtanulták. Az összes japán fiú úgy táncolta el a variációt, hogy közben egyet előbbre lépett…

Kiváló technikájú danseur noble-nak tartották, olyan klasszikusbalett-táncosnak, aki hősi szerepeket, hercegeket alakít. A balettirodalom szinte összes főszerepét eltáncolta itthon és külföldön is. Munkásságáért minden elismerést és díjat megkapott. Ezek közül melyikre a legbüszkébb?

A Párizsi Táncakadémia Nizsinszkij-díjára, melyet 1976-ban Tokióban vehettem át az alapítótól, Serge Lifartól. Az összes kitüntetés büszkeséggel tölt el, de a hazai balettművészek közül Nizsinszkij-díjas táncos egyedül én vagyok. A tokiói versenyen – 37 évvel ezelőtt – még képes voltam háromfordulatos ugrásra, amelyet ma is csak kevesen tudnak megcsinálni. A pályám során óriási nevek ajánlottak szerződést: Maurice Béjart, Roland Petit, a Monte Carlo Balett. Először Amerikába hívtak, de nem mentem. Felléptem a mostani japán császár előtt, amikor még az apja, Hirohito uralkodott, táncoltam a holland királynőnek és a monacói hercegnének, Grace Kellynek, itthon Kádáréknak, és én fogadtam Diana hercegnét is az Operaházban. Az Aida-turné során együtt öltöztem Plácido Domingóval, akivel állandóan frocliztuk egymást. Én operahangon énekeltem, ő meg balettozott! Aztán előadás után jókat ettünk az étteremben. Annak idején a nemzetközi táncújságokban évente megjelent egy toplista, melyet az újságírók állítottak össze azokról, akiket a legjobb táncosnak tartottak. Hosszú ideig három név állt rajta: Mihail Barisnyikov, Vlagyimir Vasziljev, Keveházi. A kommunizmus idején három művész kapott állandó útlevelet: Sass Sylvia, Kocsis Zoli és én. Azért Hegyeshalomnál minket is jól átvizsgáltak, hogy nincs-e nálunk két plusz zöld szappan.

Előfordult, hogy úgy táncolt végig egy előadást, hogy nem fájt semmije?

Ritkán. Bizonyos szinten lehetetlen volt fájdalom nélkül élni. Állandóan gyógyszert szedtünk, jegeltük, borogattuk magunkat. Nagyon jó barátom, az akkori világ legjobb táncosa, Vlagyimir Vasziljev egyszer előadás előtt belerúgott a falba. Kérdezem: „Miért rúgod, Vologya?” „Ma nem fájt semmim, muszáj volt valamit csinálnom.”

Mikor kezdett el koreografálni?

Eck Imre, a Pécsi Balett alapítója és igazgatója nagyon szeretett alkotó táncosokkal dolgozni. Sokat segítettem neki, amikor az Otellót koreografálta velem a címszerepben. Egyszer megkérdezte: „Te, Keve, nem csinálnál egy balettestet?” Meglepődtem. Aztán az első darabomat, A szerelem pillanatait 1980-tól sokáig táncolta a Pécsi Balett. Koreográfusként az egyik legnagyobb sikerem a Cristoforo, mely Amerika felfedezéséről szól. A Kakukkfészek című előadás, melyet Pécsen a kamaraszínházban játszottunk, inkább táncjáték lett. Megérkeztek a nézők, és azt látták, hogy körben rácsok vannak. Aztán az ápolók – a legrosszabb arcú díszítők – kulccsal bezárták a közönséget. Síri csönd lett. Onnantól, akinek nem tetszett az előadás, nem tudott felállni és kimenni! Nagyszerű táncosokkal dolgoztunk együtt, még a régi igazgatót, a hetvenéves Tóth Sándort is felkértem egy szerepre, Weber Kristóf zeneszerző meg egy debilt játszott, akit egész este tologattak.

Másik koreográfiáját, a Zorbát, a Magyar Nemzeti Balett együttese 2005-ben Athénban mutatta be. Milyen érzéssel álltak színpadra a darab zeneszerzője előtt?

Fantasztikus volt fellépni az ötezer fős antik görög színházban, ahol a díszletet maguk a színházi romok alkották. Nagyon féltünk, hogy a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Mikisz Theodorakisz mit fog mondani. Sírt örömében! Fergeteges sikerünk volt, szétverték a házat. Isztambulban előadásonként hétezer néző nézte meg a Zorbát. A feketepiacon dupla árért lehetett rá jegyet szerezni. Az utcán is felismertek, a piacon minden árus berángatott a boltba, hogy vele kávézzam, nála vásároljak.

Hol állnak ma a magyar balettművészek a világ táncszínpadán?

Bajban vagyunk. Ez az ország momentán egyetlen klasszikusbalett-együttessel rendelkezik. Németország minden nagy városában van egy társulat. Prágában kettő, azonkívül egy-egy Brnóban és Ostravában. Szlovákiában nemcsak Pozsonyban, Kassán is dolgoznak. Nálunk csak a Magyar Nemzeti Balett táncolja spicc-cipőben a Csipkerózsikát vagy A hattyúk tavát. Feltétlenül alapítani kellene még egy együttest – egyrészt a konkurencia miatt, másrészt azért, hogy a magyar művészeknek legyen hova szerződniük. Az Operaház balettegyüttesének 65-70 százaléka külföldi, ami nagy baj. Az már nem nemzeti, hanem nemzetközi társulat, a fiatal magyar táncosok pedig kénytelenek külföldre menni.

A balettművészek tíz évig tanulnak, majd – ha szerencséjük van – még 25 évig tudnak dolgozni. Mit kezd az életével az a táncos, aki lesérül, vagy kiöregszik a pályáról?

Húsz év elteltével az ember amortizálódik, ami komoly gond. A táncművészeti életjáradék 25 év után adható. Mi régen harminc évig is tartottuk a táncosokat, mert vannak olyan szerepek, melyeket még abban a korban is el tudnak táncolni. Ma már más a tendencia. Ha nem szedi le a csillárt a plafonról, ha nem ugrik nyolc métert, akkor kirúgják. A hollandoknál például lehetőséget adnak átképzésekre. Így lett az amszterdami balett vezető szólistája pilóta. Vannak, akik gazdasági pályára mennek, mások jogásznak tanulnak, néhányan elkallódnak.

Harminchat évesen lett először az Operaház balettegyüttesének igazgatója, majd 2001-től négy éven át a pécsi társulatot igazgatta, aztán ismét visszakerült az Operaházba. Hogyan dolgozta fel, hogy 2011-ben eltávolították az intézmény éléről?

Nagyon rosszul érintett, iszonyúan igazságtalannak éreztem. Az igazgatói poszt – szolgálat. Elsősorban a közönséget és az együttest kell kiszolgálni. Az igazgató kötelessége megteremteni a legjobb feltételeket ahhoz, hogy a táncművészek a legmagasabb szintű produkciót tudják nyújtani a közönségnek Az 1200 nézőt befogadó Operaházban a legtehetségesebb táncosokkal a nagy klasszikusokat kell játszanunk. Úgy gondolom, a nemzet első és legnagyobb balett-társulata nem kísérleti együttes. Természetesen szükség van modern és kortárs társulatokra – az arra megfelelő színházakban. Az Operaházat a mai napig a második otthonomnak tekintem, habár külföldön is rengeteget dolgoztam: két évig a Norvég Királyi Operaház tagjaként táncoltam, tíz-tizenöt évig pedig fél évet külföldön, fél évet itthon töltöttem. A mai napig vallom, hogy a színházban addig lehet vitázni és demokráciát játszani, amíg a művészeti tanács eldönti, hogy mit mutassunk be, és azt kik táncolják. Profi együttes esetében, ha megkezdődik a munka, megszűnik a demokrácia, és életbe lép a „művészi terror”. Aki elöl áll, az diktál. Gyerekként tanúja voltam, mikor Igor Mojszejev társulatának száz táncosa melegített, ricsajozott a teremben. Miután Igor belépett az ajtón, hirtelen néma csend lett. Mojszejev soha nem kiabált a táncosaival, mindig szépen, halkan elmondta, hogy mit szeretne látni. És a társulat gyönyörűen csinálta is! Ugyanez történt és történik Antonio Gades együttesében, a Kirov és a Bolsoj társulatában. Balettigazgatóként komoly terveim voltak még, de félbeszakítottak. Aztán eltelt egy év, és meghívtak többfelé tanítani. Először Kazahsztánban tartottam kurzust, aztán Belgrádban, majd a cseheknél. Idén Moszkvába utazom, és néha a Magyar Táncművészeti Egyetemen is tanítok. Előre néző, optimista ember vagyok, akinek mindig van A, B, sőt C terve is.

Ma azzal foglalkozik, amivel szeretne?

Úgy élek, ahogy szeretnék, de nem vagyok a helyemen. Még mindig érzek magamban annyi erőt, hogy létrehozzak egy új együttest.

Borítókép: illusztráció – Nadja Sellrup és Pascal Jansson a Rómeó és Júlia 2010-es előadásán a Svéd Királyi Operában.

Forrás: Wikimedia / Carl Thorborg Kungliga Operan