Ahol a zene öröklődik, mint a lúdtalp

A marosvásárhelyi csárdák, egyben az élő cigányzene aranykoráról készített riportot a Liget portál.

Az összefoglaló elején olvasható, hogy az egykori mulatók és vendéglők zenekarairól, a 19. század végén, 20. század elején még „regnálókról”, Nátyiékról, Bámbóékról, Olivérékről, Lakatosékról a mai fiatalabbak közül kevesen tudják, hogy utódaik közül néhányan még a hetvenes évek elején is muzsikált a vásárhelyi vendéglőkben – annak ellenére, hogy a kommunizmusban üldözték az élő zenét.

A század elején bőven volt mulató a városban, hiszen

Vásárhelyen a középosztályhoz tartozó családok – s jobbára középosztályból állt a város – rendszeresen jártak vendéglőbe.

Vidám Gyula, a Maros Művészegyüttes muzsikusa, aki öregebbek történeteit őrzi, a portálnak azt meséli: a háború alatt sok zenészt vittek el a frontra, de az itthon maradottak gondoskodtak a családjaikról. A zenekarok a muzsikálásból kapott pénzt szétosztották, a fronton levő zenész részére is osztottak, mintha ő is ott lett volna, aztán a bandalegény vagy a segédprímás a részét elvitte a családnak. Gyula nagyapja, édesapja, két nagybátyja, unokatestvére is zenész, mint mondja: „ez nálunk felé úgy öröklődik a családban, mint máshol a lúdtalp, vagy az orvosi szakma.” Gyula ’79-ben végzett a művészetiben, muzsikált, aztán 48 évesen diplomázott a konziban.

„Nem volt elég, hogy tehetséged legyen. Ajánlatos volt ismerni a kottát. A vendéglőben nem csak mulatóst, hallgatót kellett játszani, kértek operettet, dzsesszt, könnyűzenét, szóval mindent, amit egy vendéglői zenekar hangszereivel el lehet játszani”

– meséli.

„Aztán a zenésznek tartása is kellett hogy legyen. Az nem vicc, hogy a muzsikusnak szmoking a kabátja” – teszi hozzá.

A háború után – foglalja össze Gyula – eltűntek a klasszikus értelemben vett iparosok, kereskedők, hivatalnokok, vagy legalábbis már alig volt belőlük, ám ha kikopott is a középosztály, annyit mégis kiszorított a vásárhelyi civis, hogy legalább egy héten vagy egy hónapban egyszer elmenjen a családjával egy vendéglői vacsorára. Akkoriban olyan muzsikusok játszottak a legelőkelőbb vendéglőkben, mint Rózsa Dezső, Rózsa Béla, a Bámbó család öt-hat tagja, a Nátyi család, a Harkó család, Hókáék. Utóbbiak közül származott dr. Hóka Ferdinánd, a közüzemek és a készruhagyár üzemorvosa,

aki úgy végezte el az orvosit, hogy nappal előadásokra járt az egyetemen, éjjel meg az édesapjával zenélt a vendéglőben, hogy a tandíjat kikeresse.

Hogy mikor pihent, mikor aludt...? Később, már üzemorvos korában minden nap munkába menet előbb betért a plébánia templomba, s csak utána vágtatott gyalog a rendelőbe.

Mint Vidám Gyula hozzáteszi, itt volt az erdélyi prímáskirálynak nevezett Salamon Kálmán, Kassai Géza – őt inkább Cégérként ismerték, az igazi nevét kevesen tudták –, itt voltak a Vidámok, a Gondosok, Lakatosok, Dumitruk (később kiderül majd, hogy nem is Dumitruk voltak).

Ahhoz képest, hogy a kommunista hatalom igyekezett kirámolni a szórakozóhelyekről az élő zenét, csak Marosvásárhelyen még azokban az években is legalább egy tucat vendéglő működött, amely otthont és munkát is jelentett a zenészeknek. Ehhez képest a mai Vásárhelyen már csak a Laci csárdában van zenekar.

„És nincs egy igaz, jó barátja” – Sebő Miklós állítja ezt a zenészről A muzsikusnak dalból van a lelke című nótájában, ám a Liget riportjából nem ez derül ki. A portál az egykor híres szaxofonos, Dumitru Gusztáv lányával, Ancival is interjút készített. Mint a muzsikussarj elmesélte, Pop de Popa és Mátyás Mátyás orvosprofesszorok szívesen hallgattak cigányzenét s barátkoztak is a zenészekkel. Amikor az 50 éves és 150 kilós Dumitru József (Guszti édesapja, Anci nagyapja, klarinétművész) infarktust kapott,

Mátyás Mátyás professzor sokáig „szökdösött rajta”, hogy felélessze. Sajnos sikertelenül.

Hogy mitől volt Dumitru a család, arról Anci egy dokumentumot mutat. Édesapja már 21 éve elhunyt. Utána kérte meg egy nagynénje, hogy egy születési okmányt kivegyen Dettáról. Ugyanis ott született Guszti nagypapája... Dimitrievits Szilárd néven 1906-ban. Aztán útközben lett belőle, s az egész családból Dumitru.

Guszti apjának, annak a bizonyos 150 kilós Józsefnek a temetésén 146 zenész muzsikált a katolikus temetőben.

Guszti 1958-ban kezdett muzsikálni a Gusáth (Hargita) vendéglőben Salamon Jojóval, Fagyura Jenővel, Cégérrel, Fogarasi György énekelt. Őt magát a 21 évvel ezelőtti temetésén öttagú zenekar búcsúztatta. Anci még megkóstolhatta Gusáth asszony híres nevezetes vargabélesét és tepertős pogácsáját, miközben apja a vendéglőben zenélt, ismerhette a város nagy zenészeit, és most tökéletesen egyetért Vidám Gyulával, aki azt állítja: Vásárhelynek igenis van még két nagy zenekara – egyik a református, a másik a katolikus temetőben. S a Laci csárdában esténként ma is felsír a hegedű a nagy elődök fiainak, unokáinak kezében. De... ennyi.

Borítókép: A Fehér Ló borpincében (balról jobbra) id. Vidám Gyula, Rózsa Dezső, Makula János és Kalló Oszkár. Forrás: Liget.ro