Megjelent Wirth Imre legújabb kötete

Az 1964-ben született Wirth Imre kisregénye 1994-ben jelent meg a József Attila Kör-Pesti Szalon gondozásában, Történetek az eszkimóháborúból címen. A folyamatosan író szerző nem siette el a második kötetét, mely immár egy verseskötet, és most jelent meg a Scolar Kiadónál Ő volt a rejtélyes állat címen. A kötetet tegnap mutatták be a Nyitott Műhelyben. Könyvéről, múlásról, maradásról és egyéb érdekességekről is kérdezte a nullahetegy.hu Wirth Imrét.

Történetek az eszkimóháborúból című könyve több mint húsz éve jelent meg. Mi történt az azóta eltelt időszakban, milyen, önmaga is érzékelte írói fejlődésen ment keresztül, átalakult-e a szöveghez való hozzáállása, kritikusabb lett-e akár a saját, akár a mások írásaival szemben?

Huszonnégy év. Valójában röpke pillanat: felkapod a fejed és beleszédülsz, milyen kiszolgáltatott minden gyönyörűnek mondható emlék is. De a múlóban nincs misztikum, iszkolnak az évek gyerekekkel, munkával, elfojtásokkal és szenvedélyekkel, egyetemi tanítással, szabadúszó olvasószerkesztéssel, később a Műcsarnokban, most a PIM-ben irodalmi programokat is szerveztem. Az írással kapcsolatban elmozdulások vannak, a lírai történetmondás iránti vágyakozás visszafogottá válásának tapasztalata a szövegtér határait is átrajzolta, a személyesség kevésbé írja magát bele mitikus-történelmi fikciókba. Megjelenik a banális, a rontás és az emlékezet, mint maradék táj. A jó szöveg, az meg mindig valaki más.

Hosszú ideje publikál már verseket, miért most látta elérkezettnek az időt arra, hogy kötetet adjon ki?

Verset 1986 után 2012-ben publikáltam újra. Ugyanúgy emlékszem, mint az Eszkimóháború esetén az érzésre: öt oldal, vagy néhány vers, a horizonton beláthatatlan távolságban bármiféle „kötet”, csak arra gondolok, hogy lehet ezt a szakadékot szó szerint „túlélni”? Ahogy a Történetek elbeszélője az identitást keresi, ugyanúgy a versek szubjektuma is bolyong a verstérben, hagyományban, huszonegynéhány év időbeli tapasztalatával. A „szerző” pedig nagyon lassan önmagához érkezik. Hogy miért most? Mert nem hagytam közben abba az írást, és szerencsésen túléltem.

Rögtön a kötetnyitó vers Ady Kocsiút az éjszakában című versének parafrázisa. Az Ady-szöveg Kun Árpád egyik szövegében is megidéződik derűsebb formában: „Minden egész eltörött, tény,/s újra egész lehet, mint én.” Önnél ez a törés hogy néz ki, köze van-e emlékezéshez és felejtéshez, gyerekkorhoz, vagy ahhoz, amit ír is: „ki felnőtt, mind elveszett”?

Árpád verse – nekem rejtett Családi kör parafrázis is – az emlékezet mozgásának számos lehetséges irányából másik felé indul és érkezik meg, mint az enyém, az ő kulcsmondata a „ki boldogságán fúr-farag”. Szeretem érte nagyon.

A kötetben Martinovics Ignác és Trianon ürügyén is helyet kap egy-egy szöveg. Az egyiknek az inspiráló francia forradalom szelleméhez, a másiknak a Franciaországban megkötött békeszerződéshez van köze. Mi, magyarok, nem mindig feketén-fehéren látjuk a történelmi alakjainkat és a történelmünket? Érzi, hogy ez a hétköznapjainkon, a gesztusainkon is erőteljesen nyomot hagy?

A kötetben többféle poétika próbál működni, ez összefügghet az évtizedek emlék- és tapasztalattörmelékével, hagyományok, hangok zúdulnak rám és én folyamatosan „odébb állok”. Mindig csak a nyelv és a nyelvi otthonosság, a szűkebb-tágasabb reflektáltság maradandó. A Martinovics és a Trianon vers éppen nem a fekete-fehérről, hanem a megfoghatatlanról „szól”, a porba hullt fejek hiábavalóságáról, a történelem tragikus banalitásairól. És arról, hogy a „mi” retorikája ragyogó kék, tiszta, eleven emlékünké oldódjék az ég vizében.

Janus Pannonius, Arany János Ady, József Attila, Kosztolányi is megidéződik a versekben. Az általuk képviselt költői hagyomány a legszimpatikusabb mind költőként, mind olvasóként?

Nincs hierarchiája a hagyománynak, az említett szerzőknek sem, de abból a sokféleségből, ami átszűrődik a nyelven, mindig akad egy töredék, ami velem sodródik, hangzás, attitűd, moralitás, ami segít, hogy eszemnél maradjak.

A könyv végén gyerekhangon megszólaló szövegek olvashatóak, mintha a könyvben többször feszegetett gyerekkor és felnőttkor közti határ a végére végleg megszűnne. Többször kipróbálta már magát a gyerekirodalomban, ennek várható később komolyabb hozadéka? Gyerekszemmel nézve a világ elviselhetőbb, érthetetlenségében megmagyarázhatóbb, fantáziával kitölthetőbb?

Hogy ki az apa és ki a gyerek, hogy valójában ki beszél, a keserűség és a szánalom vagy a megbocsátás lehetősége melyik rétegből artikulálódik, megtörténik-e a felnőttség vagy az örökös oldalra lépés gyerek-felnőttként őrzi-e a vers-ént, végig billeg. Aztán folytatódik a kötet. Gyerekszemmel a világ egy felnőttkori olvasat kifosztatlan lehetősége. Persze, hogy jó lenne ilyen könyvet írni.

Térey János mondta, hogy lassan Kemény István fülszövegeit is kötetbe lehetne rendezni. Nem tűnt merész ötletnek őt kérni fel fülszövegírásra? Vagy személyesebb oka volt, mint Kemény szakmai elismertsége?

Jánosnak számos jó bonmot-ja is van. Merész ritkán, István barátja régóta vagyok, a kiadói felkérést hezitálva és őt féltve, de biztos nem rettegve adtam át. Fülszövegét olvasva mélyen meghatódtam, hogy képes ilyen természetességgel és szeretettel felvállalni számára fontos dolgokat, és túllépni mindenféle intézményesülésen, a még oly túlzó dicséret terébe lépve is.

Elkészült a második kötet, kézbe vehető, lapozgatható, megvan. A következő kötetre is huszonnégy évet kell várnunk?

Az milyen jó volna, ha tényleg várnák!