Hajas László: hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek

Hajas László a HOT! magazinnak adott interjút.

Ötvenéves pályafutással a hátad mögött tavaly nyugdíjba vonultál. Lelassult az élet?

Igazából semmi sem változott, hiszen folyamatosan dolgozom azóta is. Most a karantén idején éreztem, hogy milyen az, amikor semmit nem kell csinálnom. Öt éve tervezem, hogy készítek egy könyvet az életemről, el is kezdtem digitalizálni a fényképeimet a Hajas Laci-életműhöz, és csinosítgattam a kertet is. Szeretem, ha a sövényem is olyan patent, mint egy jó hajvágás.

Miért éppen ezt a szakmát választottad?

Az apai nagymamám erdélyi lány volt, aki fodrászként diplomázott Párizsban – de ezt csak jóval később tudtam meg. Anyukám gyönyörű hölgy volt, fodrászmodellként is dolgozott, és jó barátságban volt a fodrászával; talán ezért döntött úgy, hogy ezt a szakmát tanuljam. Aztán tizenkilenc éves koromban egy barátom kártyából jósolt nekem, és szomorú hírekkel kezdte: elmondta, hogy öt éven belül meghal az egyik hozzátartozóm. Sajnos ez be is jött, mert elhunyt az anyukám. Megjósolta azt is, hogy kimarad az életemből a katonaság, majd azt jövendölte, hogy Magyarország legismertebb fodrásza leszek. Kinevettem, de aztán az idő őt igazolta.

Ezek szerint hiszel a jóslatokban?

A sorsban hiszek és abban, hogy nincsenek véletlenek. Szerintem a döntéseim is előre meg vannak írva. Persze figyelem és észre is veszem a külvilág jeleit. Jó példa erre, hogy tizenöt éves korom óta motorozom, és bár sokan veszélyesnek tartják, hiszek abban, hogy ami meg van írva, az úgyis megtörténik. Igaz, egy időre abbahagytam, mert ellopták a motoromat, de azóta vettem egy újat. Képtelen vagyok Budapesten autóval közlekedni vagy parkolni.

A feleségem azért nem örül ennek annyira, de elfogadta.

A gyerekeid viszont kijelentették, hogy nem viszik tovább a szakmádat.

Néhány éve a fiam megfogalmazta, hogy ő nem akar fodrász lenni, mert akkor sosincs itthon. Viszont azt tudni kell, hogy ha bármelyik szakmában átlagon felül szeretnél teljesíteni, az nem fér bele a napi nyolcórás munkaidőbe. Ezt sajnos megsínyli a család. Sajnálom, hogy így alakult, mert jó lenne, ha ezt a gondolkodást és a tapasztalataimat tovább tudnám adni a gyerekeimnek is. Így maradnak a tanítványaim.

Nehéz volt a sikerhez vezető út?

Tárnoki Laci bácsinak köszönhetem, hogy beleszerettem a szakmába, mert bevallom, eleinte nem voltak sikerélményeim. Többen is jártunk hozzá gyakorlatra a Váci utcába, és amíg a modell haja száradt, én a mesterrel maradtam, és figyeltem, ahogy dolgozik. Ezt hívom én szakmai alázatnak, amikor vágysz arra, hogy még többet tanulj. Aztán miatta elkezdtem versenyekre járni. A másik, ami előnyömre vált, az a nyitottságom. Mindig a különlegesre törekedtem. A rendszerváltás után viszont kitaláltam, hogy utazzunk Londonba a világkongresszusra tapasztalatokat gyűjteni. Eleinte hárman mentünk, aztán tíz évvel később már több mint száz magyar volt ott. Éreztem, hogy elvetettük a magot, és ez máig büszkeséggel tölt el.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Mindig volt bennem bizonyítási vágy. Sokszor éreztem, hogy kelet-európaiként lenéznek, és már csak ezért is meg akartam mutatni, mennyire jók vagyunk. Az élet bennünket igazolt. Amikor először hívtak az alternatív hajshow-ra, tudtam, hogy ott nem csak az számít, hogyan vágod a hajat, hiszen a világ legjobb szakemberei vannak jelen. Az első bemutatóra megkértem ifj. Rátonyi Róbertet, hogy dolgozza át nekem Vivaldi Négy évszak című művét. Erre a dallamra vonult be a négy modell, megfelelő stílusban, görkorcsolyával. A show pedig nemzetközileg is emlékezetes maradt.

Mi a helyzet a kudarcokkal?

Nem foglalkozom ezzel, de addig dolgozom egy frizurán, amíg szakmailag elfogadom, hogy tökéletes. De van egy vicces sztorim: Pécsen dolgoztam a Hajas szalonban, amikor bejött egy hölgy, akinek nehéz, vastag szálú haja volt. Sajnos nem találkoztak az elképzeléseink, és azt mondta, hogy ilyen rosszul még sosem volt levágva a haja. Ez az egy ilyen emlékem van.

Nem vágytál nemzetközi karrierre?

Azért akkor még más volt a világ… Prágában a nyolcvanas években volt egy frizurafesztivál, amire kijártunk, csak ott láthattunk testközelből nyugati fodrászokat. Úgy néztünk fel rájuk, mint az istenekre. A kilencvenes években sokat jártunk Amerikába is dolgozni, és akkoriban szalonokban is jártam. Már akkor láttam, hogy az amerikai szakképzés nem olyan minőségi: nagy körülötte a show, de inkább alulképzettek a szakemberek. Megfordult a fejemben, hogy szívesen megmutatnám magam kint, de az adminisztrációs dolgok elvették a kedvemet. Ha valaki azt mondja, hogy itt az üzlet kulcsa, és holnaptól dolgozhatok, akkor lehet, hogy meglépem.

Te vagy itthon a nagybetűs Fodrász, aki mindent elért. Mégis szerény maradtál.

Azt szoktam mondani, aki nem szerény, az valamit leplezni akar. Sok mindent láttam, de ez művészet: a vendég a vászon, én vagyok a festő. A fodrászat egyszerűnek tűnik, de baromira összetett. Minél tovább vagy a szakmában, úgy érzed, annál kevesebbet tudsz. Egész életemben csak arra vágytam, hogy jól érezzem magam. Soha nem akartam palotát vagy magánrepülőt. Bármit, amit tettem, soha nem a pénzért tettem. Élményt és tudást akartam átadni az embereknek, és ez a mai napig így van.

Több mint tizenöt éve élsz boldog házasságban a második feleségeddel, Judittal. Ő könnyen elfogadta az elhivatottságodat a munkád iránt?

Szerencsés vagyok, mert a feleségem képes tolerálni ezt az életmódot. A korábbi kapcsolataim szinte mind arra mentek rá, hogy nem látták a munkát, csak a csillogást érzékelték. Ma, ha elmegyek egy szépségversenyre, ahol körbevesznek a fiatal lányok, Judit nem féltékeny rám. Tudja, hogy ez a munkám, és ez együtt jár vele. Csak egyszer jött velem szakmai útra, azt gondolta, milyen jó lesz megnézni a várost, aztán éjjel kettőre értem vissza a szállodába. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem jön velem.

A közös nyaralás azonban szinte tradíció nálatok.

Amikor elváltam az első feleségemtől, megfogadtam, hogy ha nyaralni megyek, akkor mindig magammal viszem az első lányomat, Orsit is. Ezt olykor nehezen viselték az aktuális párjaim, ám Judit jól vette ezt az „akadályt”, és a mai napig így is van. Év közben keveset találkozunk, szinte csak esténként futunk össze, de nyaralni kizárólag a szűk családdal megyek. Hiszem, hogy ezeket az élményeket együtt kell átélni, ami örök emlék marad, egy erős kapocs közöttünk.

Jó érzés, hogy újra együtt a család?

Bianka és Dávid egy ideig Amszterdamban éltek, de nemrég hazajöttek. A lányom dolgozott, de nem igazán fizették meg, Dávid pedig csalódott az egyetemben. Valahol örülök neki, mert legalább megtapasztalták, hogy kint sem könnyebb az élet. Legalább jobban megbecsülik azt, ami itthon van. A nagyobbik lányom, Orsi a lovak szerelmese, viszont belátta, hogy ebből nem annyira lehet megélni, így most marketingesként dolgozik nálam. Élvezem, hogy ismét tele a ház élettel.

Elvált szülők gyermeke vagy. Ezért is ennyire fontos számodra a család?

Anyukám tizenhét évesen szült. Kétéves voltam, amikor a szüleim elváltak; a nagymamám nevelt fel. Bizonyára benne van a tudatalattimban, hogy nem akarom, hogy a gyerekeim csonka családban nőjenek fel. Persze ez nem teljesen jött össze, de igyekszem mindent megtenni a boldogságukért. Érezniük kell, hogy van két stabil pillér – a szüleik –, akikre mindig számíthatnak.

El tudod képzelni magad nagypapaként?

Orsinak van egy kutyája és egy lova, Biának egy cicája. Szóval, szőrös unokákkal jól állunk! Tény, hogy Judit jobban várja, hogy unokázzon, de én is eljátszottam már a gondolattal. Egyelőre nincs tervben egyik gyereknél sem, de ha egyszer lesznek, akkor biztosan sportos nagypapa leszek, aki mindenhová viszi magával az unokáit!

Borítókép: Hajas László