Rózsa György: lételemem az udvarlás

A műsorvezetővel a Vasárnap Reggel készített interjút.

Éppen egy interjú és az új könyve kapcsán hívta egy ismert műsorvezetőnő telefonon az imént, és Ön kedvesen, úriember módjára, de azonnal udvarolni kezdett.

A lételemem az udvarlás, a bókolás és az incselkedés. Fiatalon tart. Amikor egy férfi már nem udvarol, akkor ott baj van. De csakis olyanoknak csapom a szelet, akiket tehetségesnek tartok, akik lenyűgöznek valamiért. Mindegy, hogy színésznő, énekesnő, táncosnő, ha kiemelkedőt alkot és a szépsége mellett szellemes is, akkor őt méltatom. Többekkel az instagramon is követjük egymást, és ott is tisztelettel, de lelkesen írok nekik. Nem született még olyan színésznő vagy énekesnő vagy sportolónő, aki ne örülne, ha bókolnak neki, ha elismerik a tehetségét. Például Ónodi Eszternek, Kovács Patríciának, Lovas Rozinak, Felméri Lilinek, Hosszú Katinkának, Földes Eszternek, Csemer Boglárkának, Palya Beának, Balázs Andinak és Tompos Kátyának is gyakran írok. Aki arra adja a fejét, hogy közönség előtt szerepeljen, abban van egy egészséges exhibicionizmus, és éhezi az elismerést. A mostani tehetséges színésznők, ha akkor születnek, amikor én, akkor ünnepelt sztárok lettek volna, de sajnos a színházba járó közönség csak egy szűk réteg, így ha nem szerepelnek egy napi sorozatban vagy tévéműsorban, akkor nem sok esélyük van az országos ismertségre.

Az elismerés, a kedvesség és a bók mindenkinek jólesik.

Igen. A Leg...Leg...Leg… című műsorom 17 évig ment és ott is tapasztaltam, hogy a jelentkezők jó része szerette volna magára felhívni a figyelmet legalább egy pillanatra. De örömet szerezhetünk a nagymamának is, ha megdicsérjük a főztjét, vagy az eladónőnek, ha nem tegeződve „sziázunk”, inkább megdicsérjük a mosolyát. Számomra minidg öröm, ha egy másik embert jókedvre deríthetek, és benne az marad meg, hogy itt volt a Rózsa Gyuri és jól elbeszélgettünk. Nemrég egy rendőr megállított egy vidéki utamon, aki miután megismert, megkért, hogy had adja át a nejének telefont, máskülönben nem hinné el, hogy velem találkozott. A telefonba pedig mondtam az asszonykának, hogy „kapcsoltam”. Nagy nevetés lett a találkozás vége.

A Kapcsoltam és a Leg...Leg...Leg...is hosszú évekig ment, 10, illetve 17 évig. A műsorvezetés a lételeme, de sosem okozott nehézséget mindig szórakoztatónak lenni?

Én nem csak ezt a 10 vagy 17 évet élveztem, hanem azt az 53 évet, amióta tévéműsorokat készítek. 1966 óta minden egyes műsort, felvételt, élő adást imádtam. Ez egy ópium. A tévéseknek bizonyos szempontból két alaptípusa van, az egyik, aki egészen az adásig élvezi a munkát, és könnyedén veszi, viszont ha kigyullad az adáslámpa, zavarba jön, és érződik, hogy teher van rajta, szeretne már túl lenni az adáson, és én is drukkolok, hogy érjen már véget a szenvedése. A másik típus, aki az előkészítés alatt egészen az adásig feszült, izgul, de a lámpa kigyulladása után elkezd lubickolni. Remélem, én is az utóbbi vagyok. Egy idősebb kolléga szerint egy pulikutya és egy gőzmozdony keveréke vagyok, kedves, de tántoríthatatlan bongyorka. Manapság kicsit nehezebb megtanulni jól a műsorvezetést és a játékvezetést, hiszen alig készül élő adás, mindent százszor meg lehet ismételni, újra fel lehet venni. Nekünk anno nem voltak ilyen mankóink. Például az, hogy egy műsorvezetőnek a fülébe mondják a szerkesztők a kérdéseket vagy az adásmenetet, szerintem borzasztó dolog. Elképzelni sem lehet, hogy egy Vitraynak, Antal Imrének vagy Gyulai Pistának a fülébe kellett volna súgni, hogy mit mondjon vagy kérdezzen.

Instagramozik?

Csobot Adél tanította meg tavaly a Nagy duett ideje alatt, hogyan kell instagramozni. Amikor meghallottam, azt hittem hogy ez egy súlymérték, hiszen ott a végén a gramm. Azóta élvezem a használatát. Szerintem hírközlésre, néhány eredeti fénykép közlésére, illetve barátkozásra, udvarlásra alkalmas. Legutóbb például egy olaszországi kávézó teraszáról tettem ki képet, ahol a Don Matteo című sorozatot is forgatták. Szerintem botorság kitenni, hogy ki mit eszik éppen, és a reklámok is idegesítenek, főleg a bújtatottak. Tudom, hogy ezekkel 150-160 milliókat keresnek magyar sztárok is, magam nem vállalok ilyet. A másik ez az öregítő applikáció, amitől falnak megyek. Ha 30 évesen láttam volna, milyen leszek öregen, ott helyben meghúzom a ravaszt (nevet). Ráérünk aggódni, ahogyan egy öreg izraeli kollégámtól hallottam: nem kell a córeszre előleget felvenni.

A humor fontos?

A pályafutásom kezdetétől bevállaltam, hogy bohóc vagyok. Nagy tisztesség egy ország bohócának lenni. Mindig is szórakoztatni akartam, egy fél órára, órára elfeledtetni a nézőkkel a mindennapok gondjait. Persze a fejemhez vágták, hogy túl kedves, behízelgő vagyok, túl negédes a modorom, de ezt nem veszem bántásnak. Van éppen elég komoly vagy komolykodó tévés. Amikor a feleségem elhunyt, akkor úgy éreztem, hogy magamat sem tudom szórakoztatni, nemhogy a nézőket, és producer lettem. Ezt a munkát is nagyon élveztem, itt már nem csupán a saját személyes sikerem volt fontos, hanem hogy más kollégákat is népszerűvé tudok tenni.

Ezen dolgozik a nyáron? Erről is ír az új könyvében?

Az idei nyár már nyugodtnak ígérkezik, mert leadtam az új könyvem kéziratát. A címe Nem kapcsoltam. Régóta érik bennem a könyv témája, de igazán csak Csilla lányom nógatására kezdtem neki az írásnak. Nem életrajzi könyv, hanem a televíziós éveimre koncentrálok benne. Persze egy-egy történet, kaland erejéig írok az egyetemi éveimről, a gyerekkoromról is, de a fő a televízió titokzatos kulisszái közé vinni az olvasót, ármánykodások, megcsalások, árulások, kitolások világába. A televízió kifelé mindig csillogó képet mutat, de belülről nézve más. Sokan magukra fognak ismerni a könyvemben, főnökök, ismert kollégák. Neveket nem írok. Minek járkáljak bíróságra? Az 53 év alatt sokszor szorult össze a gyomrom, és úgy éreztem, hogy az a sok feszültség, amit megéltem, egyszer ki kell jöjjön belőlem. A döntéseimről is írok. Egy egész fejezetet szenteltem például annak, hogyan nem lettem milliárdos. Hogy egy adott helyzetben egy válaszút előtt helyesen vagy hibásan döntöttem, azt majd az olvasók eldöntik a könyv elolvasása után. Talán meg is írják, hogy ők mit tettek volna a helyemben. Őszintén remélem, hogy ezzel a könyvvel is azt teszem, amit fél évszázadon keresztül a tévé képernyőjén: szórakoztatok.