Vörös István: Kultrock-harcos vagyok

A következő életműkoncertjére és új lemezére készül. Pár hónapja került boltokba az Én az időt nem sajnálom című könyve, ami egyfajta önvallomás a gyerekkoráról, a régi sztorikról és a művészi pálya kiismerhetetlen labirintusáról.

Meglep, hogy most jelentette meg önéletrajzi kötetét. Miért várt vele ennyit?

Évek óta rágták a fülemet a rajongók, hogy huszonhárom lemez után érdemes lenne, ha egy kötetben összegezném az emlékeimet. Tavaly tavasszal jelent meg az Igaznak vélt gyöngyökért veszel a mélybe című dalszöveggyűjteményem, amelybe a száz legjobb szerzeményemet válogattam össze. Aztán eltelt egy év, és úgy gondoltam, hogy a tavaszi nagykoncertemre érdemes lenne ezt az életrajzi könyvet is megjelentetni.

Minden sztorira pontosan emlékszik?

Szerencsére jó memóriám van. Olyan apró részletekre is pontosan emlékszem, hogy éppen milyen zene szólt, vagy milyen illatot éreztem, mondjuk, amikor édesapám átadta nekem életem első gitárját. Ezeket a visszaemlékezéseket igyekeztem egyfajta történelmi közegbe is belehelyezni.

Akkor tehát ez az önvallomásos kötet egyfajta korrajz is.

Valahogy úgy. Mindegyik fejezetet az adott kor jellemző képével, legfontosabb eseményeivel nyitottam. Egyébként is nagyon szeretem a történelmet, azt vallom, hogy a múltat eltörölni nem lehet, egymásból építkezve lehet csak előrehaladni. Ha életem kerekét kicsit vissza­tekerjük, kiderül, hogy a Ratkó-korszakban, 1955. január 27-én, a Vízöntő jegyében születtem. Ennek persze minden pozitív és negatív tulajdonságaival együtt.

Nem értek annyira a horosz­kóphoz. Mi jellemző erre a csillagjegyre?

Rengeteg művész Vízöntő, köztük Mozart is, akivel pont egy napon születtem, csak néhány évvel később… A Vízöntők eredeti személyiségek, álmodozó kamaszok. Az újat, az egyedit, a szokatlant, a különlegeset keresik és értékelik. Mi a jegy negatívuma? Hát nézz rám! (Nevet.) Viszonylag békés természet vagyok, de ha valaki felhúz, akkor szedje a lábát és meneküljön. Az a baj – vagy nem baj –, hogy nagy az igazságérzetem.

Féltestvéréről, Jánosról keveset tudni. Hasonlítottak egymásra?

Édesapám négyszer nősült, nehezen találta meg az igazit. Első feleségétől született János, akivel külön nevelkedtünk. Első korai koncert­élményem hozzá köthető: elvitt a Metro Klubba, ami minden szempontból döntő pillanat volt a zenei életemben. A féltestvérem nem sokkal a halála előtt szeretett volna eljönni az egyik koncertemre, és azt súgta a fülembe: „Szeretnélek még egyszer hallani.” Egy borús csütörtöki napon hagyott itt minket. Másnap vidéken koncertezünk, a hangpróba közben egy fehér galamb szállt a színpadfront fölötti fém állványzatra, még beszéltük is, mennyire meglepődik majd, ha megdörren a cucc. Még az esti koncert fényei sem riasztották el. Mikor az utolsó hang is elhangzott, elrepült. Hajnalban értem haza a fellépésről, és meglepődve láttam, hogy az ajtó előtt egy galamb várakozik, úgy kellett elhessegetni, hogy bejussak. Sem előtte, sem utána ilyet nem tapasztaltam. Lehet, hogy Janika, még ha így is, de betartotta ígéretét, még eljött egy koncertre és elköszönt…?!

Azt hallottam, szenvedélyes gyűjtő. Igaz ez?

Azért ez egy kicsit túlzás, de valóban, gyerekkoromtól kezdve azokat a tárgyakat, melyeket fontosnak érzek, megőrzöm. A gyűjteményem darabjai közé tartozik többek között egy korai játék gumizsiráf, a gombfocijaim, és a ’80-as évek fellépőruhái is. A hangsze­reim közül az ikonikus, 1969-es Fender Stratocaster gitáromat is ide sorolhatnám. Jelenleg is használom, ez a hangszer végigkíséri a pályámat.

Akkoriban jelent meg Magyarországon a heavy metal, illetve a lakodalmas műfaj. Ebben a furcsa közegben nem volt keresnivalóm. Volt, aki próbált rábeszélni, de én igazi kultrock-harcosnak éreztem magam. Így önkéntes száműzetésbe mentem Svájcba. Közel két évig bírtam a gyűrődést, aztán haza­menekültem, és 1991-ben megalakítottam a Vörös István és a Prognózis elnevezésű zenekaromat.

Szóval már ott lebegett a szeme előtt a szólópályára lépés gondolata?

Mindig is szólista voltam, zenésztársakkal. Megírom a zenét, a szöveget, meghangszerelem és el is énekelem. Ez azóta is így van. Természetesen a zenésztársaim hangszeres tudása és a koncerten való előadása nélkülözhetetlen.

A bulik alatt soha nem nézett a pohár fenekére?

Az alkoholhoz fűződő viszonyom normálisnak mondható, nem vagyok absztinens, de a fellépés az munka, nem lehet kontrollálatlanul a pohár fenekére nézni, meg utána sem ajánlatos. Egy pohár bor feszültségoldónak koncert előtt belefér.

Rock Gitár Stúdiójában olyan nagy nevek fordultak meg, mint Kukovecz Gábor meg Burger László. Mikor fejezte be a tanítást?

Évtizedekig tanítottam. Élveztem a velük való közös munkát, jó volt látni a fejlődésüket, némelyikük sikeres is lett. Aztán a 2010-es évek derekán azt vettem észre – tisztelet a kivételnek –, hogy a fia­talok egyre kevesebb energiát fektetnek a gyakorlásba, gyorsan jött sikerre, hírnévre vágynak. Így már nem sok értelmét láttam a lelkiismeretes oktatásnak. Ezt a pályát csak alázattal, szenvedéllyel és fanatizmussal lehet csinálni. Szerelmesen és szerelemből kell szeretni a zenét.

A pályája során kinek a dicsérete repítette előre?

Nagyon jólesett, amikor legendás művészek biztattak. Egyszer S. Nagy István azt mondta, hogy szereti, amit csinálok. Som Lajos pedig egy televízió-műsorban azt nyilatkozta, hogy sokra tart, mert úgy gondolja, én viszem tovább azt a zászlót, amit ők annak idején magasra emeltek.

Pár hete Hollandia győzelmével zárult az Eurovíziós Dalfesztivál. Látta a záróműsort?

Sajnos láttam. Ez a műsor nem volt más, mint egy brutális kultúrtiprás. Csakis a külsőségre, a show-ra koncentráltak, a zene háttérbe szorult, vagy már nincs is. Úgy tűnik, hogy a zenei világot is egyfajta „sötét erők” irányítják. Nem érdemli meg a magyar közönség, hogy ilyen giccs­parádéval ostorozzák.

Követi a napi híreket?

Érdekel, mi zajlik a világban. Minden reggel megveszem a lapokat, átnézem az internetes fórumokat, portálokat. Kutatok, keresek. Igyekszem képben lenni, mi történik körülöttünk, mi történik most Európával.

Ha már itt tartunk, ilyen európai parlamenti választási eredményre számított?

Reméltem, hogy a kormánypártok győzelmével végződik az európai parlamenti választás. Szerencsére a józan ész döntött Magyarországon, Lengyelországban, Ausztriá­ban és Olaszországban is a bevándorlásellenes pártok győztek. Bízom benne, hogy Franciaországban és Németországban is változások lesznek a választás után. Ez persze nem jelenti azt, hogy itt az idő az ünneplésre, mert a „sötét oldal” nem fog ebbe belenyugodni. Most kezdődik az igazán nagy ütközet.

Nyár elején járunk. Sokat koncertezik?

Budapesten idén két koncertünk lesz: június 14-én a belvárosi Ellátóházban és december 27-én a már megszokott Óévi nagy hepaj a nemrégiben megépült Újpesti Művelődési Központban, ahol többek között Gidófalvy Attila lesz a vendégem. Természetesen több koncertünk is lesz vidéken: Dunavarsányban, Biatorbágyon, Galgamácsán. De ami a legnagyobb dobás, 2020. április 4-én Vörös Pisti 65 címmel születésnapi koncert lesz a MOM Kulturális Központban, akkor jelenik meg egy új dalokat tartalmazó lemezem, az Anyu levelei.

Miért ez lett a címe?

Ahogy a könyvemben is kifejtettem, anyám öt évig Brüsszelben dolgozott. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, sem internet, így folyamatosan leveleztünk. Ezek a levelek a mai napig megmaradtak. Ez a lemez gyakorlatilag egy időutazás. A dalokban az érzések minden árnyalata előjön, az örömtől a bánaton át minden. „Elmerülök mélyen, merészen önmagamba. A megmásíthatatlant végül is elfogadva. Na, persze…! Emlékképek a múltból, fiókban eltemetve. Arcok, érzések, álmok ma újra életre kelnek, jönnek, felszínre törnek.”