Straub Dezső: a férfiak hiúbbak, mint a nők

A Vasárnap Reggelnek kendőzetlen őszinteséggel és humorral mesélt egy kis budai kávézóban három gyerekéről, plasztikai sebészetről, a fogyásáról, a horgászversenyekről és szerelméről is.

Teát kért, de a kávét is szereti. Hogy issza?

Ahogy mondják. A párom nagyon szereti a kávét, neki minden reggel ágyba viszem, de rám semmilyen hatással nincsen ez az ital. Ugyanúgy alszom, vagy nem alszom. De ebben a kávézóban a sütik is nagyon finomak, és vannak dia­betikusak is.

Figyel a súlyára?

Hogyne, muszáj! Szerencsére pár éve sikerült 3 hónap leforgása alatt lefogynom 17 kilót. De nem is az a nagy szám, hogy az ember megszabadul a súlyfeleslegtől, hanem hogy tudja-e tartani. Ez csak néhány év múltán derül ki.

Önnél eltelt a kritikus idő?

El, már el. A legnehezebb az volt, hogy ne egyek meg mindent, amit elém tesznek. Sosem azt néztem, hogy mennyi az az étel, gondoltam, azért tették elém, hogy megegyem. A szemünk eszik. Most már nem hagyom, hogy a szemem győzzön, felülbírálom a látványt. Mónit, a páromat nehéz meggyőzni, hogy ne etessen folyton, ő a szeretet jegyében gondoskodik rólam.

Több éve élnek együtt.

Egymás múltját is el kell fogadni, és ebben a korban már a szokásaink rabjai vagyunk, irgalmatlan nagy erő kell ahhoz, hogy az ember meg tudjon változni. Mi megpróbáltuk, és eddig jól megy. A párom egy nagyon csinos nő, és bizony én is szerettem megnézni a szép asszonyokat. Nehéz két „kapós embernek” lemondania a hódításokról a szerelme érdekében. Mi ezt vállaltuk egymásért. Igazság szerint már 27 évvel ezelőtt találkoztunk, de akkor mindketten kapcsolatban éltünk. Három és fél évvel ezelőtt, mikor mindketten szabadok voltunk, egy véletlen hívásnak köszönhetően újra felvettük a kapcsolatot. Először Óbudán laktunk együtt, a családi házamban, de mivel az sok gyerekre, nagy családra lett tervezve, kettőnknek nagyon nagy volt, ezért végül eladtuk. Volt egy olyan hónap tavaly, amikor az autóm szenteste előtt lerobbant, már nem volt meg a régi házam, az új otthonom meg még nem készült el. Ilyen még nem volt az életemben! Hát, nagyon talajtalannak éreztem magam.

Humorral könnyebb volt átvészelni ezt az ünnepet?

Minden nézőpont kérdése. Talán az volt a rossz, hogy az én koromban nem ilyen gondokkal szoktak küzdeni az emberek, ezek fiatalos problémák, de nagyon élvezem, hogy újrakezdhettem az életem.

Színészként sokat kell foglalkozni a külsővel is.

Igen, egy színésznek azért időről időre bele kell néznie a tükörbe és foglalkoznia kell a külsejével. Ehhez akár az orvostudomány vívmányait is lehet használni. Persze nem szeretnék semmi olyan beavatkozást, amit a minap egy étteremben láttam, ahol egy nagyon szép nőnek úgy fel voltak töltve az ajkai, hogy enni sem tudott tőlük. Az ajkai zavarták a táplálkozásban. Szörnyű látvány volt. Megfogadtam magamban, hogy a fogimplantátumon kívül semmiféle idegen tárgyat nem hagyok beültetni a testembe. Amiből „felesleg” van, óriási füle van, vagy hatalmas fogyás miatt hasplasztika kell, az más. Nekem is volt egy nagy emésztőszervi műtétem, nem plasztikai, de az orvos olyan volt, mint aki keresztrejtvényt fejt, a függőleges hétről (hét centi!) átugrott a vízszintes tizennyolcra, és összevissza szabdalt, de másképp nem tudta volna megmenteni az életemet. Azt rendbe kellett rakni. Mostanában pedig a hajbeültetés gondolatával kacérkodom. A férfiak sokkal hiúbbak, mint a nők. Fiatalkoromban katonatisztet és romantikus hőst is játszottam, de az igazi hangom a komikusszerepekben találtam meg, vagyis a nézők döntöttek.

A nézők „irányították” a komikusi pálya felé?

Igen, abban szerettek a legjobban. Pedig még táncdalénekesi képzettséget is szereztem, amikor rájöttem, hogy a nők odáig vannak a táncdalénekesekért. Aztán készült egy film Zerkovicz Béla életéről, Márkus Laci alakította az öreg Zerkoviczot, én a fiatalt, és csodaszép dalokat énekeltem. Reméltem, hogy rengeteg levelet fogok kapni és női szívek százait töröm össze. Leveleket kaptam is, de szinte mindben azt kérték, hogy egy pörgős dalocska szövegét írjam le. A közönségnek ez kellett belőlem, nem a líra.

A humor fontos önnek?

Abszolút! A humorérzék nélküli embereket csak sajnálni tudom. Persze elfogadom, ha azt veszem észre, hogy nem vevő a másik a humoromra. Van, aki nem tud mosolyogni. Szerencsére fordítva is igaz, a jó humorú emberek százméteres körzetben megtalálják egymást. Nagy komikáink példaképek is: Csala Zsuzsa vagy Lóránt Lenke, amikor elvesztették a férjüket, aznap este is színpadra álltak és játszottak.

Bodrogi Gyula miatt indult el a színészi pályán?

Igen, ő meghatározó számomra. Az Előttem az utódom című műsorban Bodrogi engem nevezett meg utódjának. Ez nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra. Sokat tanultam tőle, és máig félszavakból is értjük egymást. Arra is ő kért fel először, hogy rendezzek.

Azóta is rendez, játszik, de a Vidám Színpad művészeti vezetését is elvállalta.

Épp most készülünk a Nana csak egy van című darabbal, aminek az eredeti címe a Nyerő számok, de az nem volt egy jó cím. Művészeti vezetőként nemcsak megtalálni kell a darabot, hanem át kell nézni, hogy „üljenek” a poénok. Nagyon kevesen tudnak jól viccet fordítani. Ezt is Bodrogitól tanultam, hogy a poénoknak is ritmikája van.

A Belvárosban nőtt fel, a Duna mellett. Horgászni is ott tanult?

Igen. Most már csak horgászversenyeken veszek részt. Trokán Péter barátom beszélt rá a versenyzésre. A szenvedélyemnek hódolva mindig felfedezek valami újat, és beadom a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalába, ahol jelenleg is vagy ötven Straub-mű hever arra várva, hogy elbírálják.

Mi volt a legnagyobb fogás?

Egy gyönyörű 18,6 kilós ponty, 2017 nyarán, a Média Kupán fogtam. Egy fagyasztószekrény volt a legnagyobb hal díja.

Borítókép: Straub Dezső Jászai Mari-díjas színész, konferanszié a Hogy volt?! című tv-műsor felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának 3-as stúdiójában.