Andor Éva: a szerencse fontos, de kicsit félelmetes is

Édesanyjával való baráti viszonyáról, jó és rossz döntésekről, bátorságról és Thomas Mann iránti rajongásáról is mesélt a Vasárnap reggel című lapnak.

Vállalta az édesanyjával együtt, hogy részt vesznek a Szülővel vagyok című műsorban. Jó barátnők is?

Nagyon jó a kapcsolatunk, remélem, ez a műsorból is kiderül. Az egyik legjobb barátnőm az anyukám, sokat nevetünk, hasonlítunk is egymásra. Kiskorom óta, ha történik velem valami, alig várom, hogy elmondhassam neki. Persze mindenkinek kell a saját korosztályából is barát.

Nem izgult az anyukája a felvétel alatt?

Nem, inkább én izgultam miatta, hogy jól érezze magát. Anyukám számára nem idegen a szereplés, hiszen tanárnő.

Hallgat az anyukájára? Kikéri a véleményét?

Igen, az övét igen, de már megtanultam, hogy nem számíthat mindenkinek a véleménye. Például nagyon sokszor változott a hajam színe, hossza. Szinte mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója ehhez, és őrület lett volna, ha foglalkozom ezekkel a meglátásokkal. A döntéseket amúgy is magunknak kell meghozni, és még gondolatban sem háríthatjuk senkire a felelősséget. Néha nem is tanács kell, csak egy kis figyelem, és egy anyukánál senki sem lehet empatikusabb.

Az eredeti végzettsége alapján ön is bölcsész, a pályaválasztását támogatta a családja?

Az ELTE-n végeztem magyar szakon. A szüleim, nagyszüleim révén könyvek közt nőttem fel, imádok olvasni. Már pici lányként eljátszottam lefekvés után a szobámban, hogy olvasok, az sem zavart, hogy nem tudok és sötét van. De azt is korán, már az óvodában észrevették a gondozónők, hogy nagyon szeretek verseket mondani, énekelni, és egyáltalán nem félek a szerepléstől. Kiskoromban elkezdtem balettozni, táncolni, hangszeres zenét tanultam. Énekelni pedig a mai napig tanulok. Amikor már iskolás voltam, akkor is részt vettem mindenféle versenyeken. Éveken át jártam az utam az előadóművészeti pálya felé. A balettról azért az első sikertelen felvételi után kiderült, hogy nem fog menni, mert nem vagyok annyira vékony, törékeny, mint ami ehhez a hivatáshoz kell. Magas is voltam 14 éves koromig, amiatt sem javasolták ezt a pályát. A bölcsészkaron egy időre megtorpantam, elmentem a tudományos élet felé, akkor úgy tűnt, ez lesz az utam.

Hogy lett mégis televíziós műsorvezető?

Remélem, nem hangzik szerénytelenül, de kis szerencsével az ember utat talál ahhoz a hivatáshoz, akár kerülők után is, ami igazán neki való. Az eredeti végzettségem, és az olvasás-írás szeretete ehhez a szakmához is nélkülözhetetlen. Az adások előtt nagyon sokat készülünk, minden fontos hírt elolvasunk és kevesen tudják, de a felkonferálásokat is mi írjuk. Egy komoly, terjedelmes recenzió megírása éppen olyan nagy kihívás, mint egy 30 másodperces izgalmas, de kicsit titokzatos bevezető szöveg elkészítése. A média világával még gimnazista koromban ismerkedtem meg, amikor színpadon látott egy televíziós szerkesztő, aki éppen diák műsorvezetőt keresett. Ez egy gyönyörű időszak volt az életemben, és ez jutott eszembe, amikor diplomával a zsebemben, a doktori iskolába felvételizés után azon gondolkodtam, mikor is voltam igazán boldog. Ezután jelentkeztem a színművészetire televíziós műsorvezető szakra. Végül egy nyári gyakorlat után maradtam a TV2-nél.

Szerencséje is volt, ahogy hallgatom ezt a történetet.

A szerencse egy nagyon fontos faktor, de befolyásolhatatlan és emiatt kicsit félelmetes is. A kitartásban viszont hiszek, borzasztóan meg kell dolgozni mindenért, és ha az ember mindent belead, törekszik a száz százalékos teljesítményre, a legtöbbször mellétársul a szerencse is. A Tények Estében sokszor csodálkozva hallgatom a tehetségesebbnél tehetségesebb emberek történeteit. Hihetetlen apróságokon múlik néha egy-egy sors, hogy valaki az lesz, aki. Van köztük, akik az egész egzisztenciáját kockára tette, hogy megvalósítsa az álmait.

Ez bátorság?

Abszolút, de magamat nem tartom különösebben bátornak. Egy-egy döntés előtt kell a racionális mérlegelés, de tegyük fel, hogy minden észérv egy adott irányba tereli az embert, aki közben mégis tudja, hogy a szíve mást súg, és utána rosszul fogja érezni magát. Lehet akkor azt mondani, hogy jó döntés lenne? Például egy párkapcsolatban is megeshet, hogy minden érv a lezárása mellett szól, de az ember mégis szereti a másikat.

Bánt meg döntéseket?

Előfordult, és olyan is volt, amire azt mondtam, hogy ezt már rég kellett volna. De szerencse, hogy nincs jövőbe látó képességünk, és dönthetünk akár rosszul is. Muszáj. Ehhez, hogy most mi ketten itt ülünk és beszélgetünk, a jó és rossz döntéseim is kellettek. Nem lehet szétválasztani. Például 21 évesen megpályáztam egy ösztöndíjat, Németországban szerettem volna tanulni. Nem kaptam meg a lehetőséget. Egy évvel később viszont kérés nélkül felajánlották, de addigra már nem akartam. Érdekes belegondolni, ha akkor kimegyek, mi történik, hogyan alakul az életem.

Le tudja választani a múltat, elfogadni, hogy az élete szerves része, de megváltoztathatatlan?

Borzasztó nehéz. Egy bizonyos fokig kell a múlttal foglalkozunk. Például a gyönyörű gyerekkoromra szívesen emlékszem, más dolgokra nem annyira szívesen. Igyekszem inkább a jelenre koncentrálni.

Spontán?

Nagyon, az élethez és ehhez a hivatáshoz rengeteg rugalmasság kell. Nem félek a változástól.

Milyen tervei vannak a nyárra?

Vízpartfüggő vagyok, nyaralni biztosan megyünk valahova, de ha netalán állapotos leszek, az mindent felül fog írni.

Beszéltünk a bölcsész Andor Éváról is, mit olvasott mostanában újra, ami nagy hatással volt önre?

Thomas Mann Lotte Weimarban című regénye. Fantasztikus dialógusok vannak benne. Thomas Mann-t és Goethe-t is nagyon szeretem. Ebben a regényben pedig az író éppen Goethe szájába adja a szavakat, hogy azokat a zseniket szereti, akik rendkívül visszafogottan, felhajtás nélkül tehetségesek. Az egyszerűség és a szerénység mögött viszont hihetetlen mélység van. Ez egy nagyon szép gondolat.