Magyar fejlesztésű tanúsító védjegy segíti a speciális igényűeket

Talán bele sem gondoltunk eddig, mennyi mindent elő kell készítenie egy fogyatékossággal élő embernek, ha utazni szeretne, vagy szolgáltatást kíván igénybe venni. Az akadálymentesség jobbára önbevallásos alapon működik, egészen mostanáig nem volt garancia arra, hogy az a szálláshely, étterem, ingatlan, ahová egy speciális igényű ember menni szeretne, valóban használható a számára. A problémára egy magyar fejlesztés kínál megoldást: Berecz Balázs, aki maga is mozgáskorlátozott, munkatársaival egy egyedülálló kezdeményezést indított: az Access4You ugyanis – programja szerint – a világ elsőszámú olyan szervezetévé válhat, amely mindennapi tereinket az akadálymentesség szempontjából a valóságnak megfelelően, részletesen és hitelesen írja le, azokat tanúsítja és minősíti annak érdekében, hogy a speciális igényű emberek életvitelét megkönnyítse.

A korlátozottsággal, sérültséggel kapcsolatban még mindig dolgozik a társadalomban egyfajta szemérmesség, sőt, távolságtartás. Érezted valaha, hogy az állapotod tabu?

Vegyesek a tapasztalataim. Az elmúlt tizenöt év inkább azt mutatta meg számomra, hogy bár az emberek néha zárkózottak, alapvetően azért kíváncsiak, és nem feltétlenül elutasítóak, sőt! Ha kérsz segítséget, adni fognak, mert az emberek alapvetően jók. És ha meg tudod őket szólítani, akkor figyelni fognak rád. Nagyon ritkán éltem meg konkrét elutasítást, vagy azt, hogy valaki inkább hátralépett kettőt. Bár olyan családból jövök, ahol nem neveltek úgy, mintha én valami speciális srác lennék. A körülményeimben speciális voltam, de ebből csak annyi következett, hogy magasabbak voltak felém az elvárások, mint egy nem mozgássérült ember felé. De jó, hogy ez így történt, elmondhatatlanul hálás vagyok ezért a szüleimnek.

Nem mindig voltál kerekesszékes?

Nem, én 2005-ben, huszonpár évesen kerültem a székbe. Van egy progresszív betegségem: ez egy genetikai probléma, amiből először csak annyit tűnt fel a szüleimnek, hogy a gyerek csetlik-botlik, sokszor elesik. Szerencsénk volt, hogy volt egy orvos rokonunk Belgiumban, aki a kiküldött vérminta alapján segített megállapítani, hogy milyen típusú a betegségem. Nagyon lassan, de folyamatosan romló állapot ez, ami egyszer csak – nem lehet tudni, melyik életszakaszban – felgyorsul, aztán a kerekesszék a vége. Velem épp a huszonötödik születésnapi bulimon történt, hogy négybe törtem a sípcsontomat, ami aztán felgyorsította a folyamatot.

Ez azért, akárhonnan is nézzük, nem egy vidám történet. Sosem találkoztál sajnálkozó pillantásokkal?

Biztos találkoztam volna, ha akartam volna vele foglalkozni. A családunkban egyáltalán nem a siránkozós hozzáállás volt jellemző: mindig inkább a feladatokat, a problémamegoldást tartottuk szem előtt. Szinte szándékos butasággal viszonyultam a sajnálathoz, szándékosan nem vettem észre – így nem is befolyásolt. Igaz, azért volt olyan is az életemben, amikor ez csúnyán visszaütött…

Nagyon fontos, hogy az ember hogyan néz magára. Én például nem tekintek magamra áldozatként.

Az nem jó, ha az önsajnálat és a „nekem jár” mentalitás vezérel valakit, vagy alapvetőnek tekinti, hogy kiszolgálják, és meg sem fordul a fejében, hogy tennie kellene azért, hogy megértesse magát az emberekkel, beilleszkedjen. Az embernek először magában kell valamilyen módon rendet tenni ezzel kapcsolatban. Hozzáteszem: ez nagyon nehéz akkor, ha a bármilyen sérültséggel élő ember olyan környezetben él, ami azt erősíti benne, hogy ő fogyatékos, hibás, nem jó semmire. Pedig a reális önkép és a reális önbizalom az, ami elnavigál a világban épet és sérültet egyaránt.

Tapasztalsz-e változást a speciális igényű emberekhez való hozzáállásban?

Egyre nyitottabbak az emberek. Egyszer elmentem egy bevásárlóközpontba, ahol – mint sok helyen – olyan volt a lift, hogy kerekesszékből nehéz volt fölérni a gombokat... muszáj volt hát várnom valakit, aki megnyomja. Jött is egy rettentően kigyúrt-kivarrt figura, kérdeztem tőle, hogy megnyomná-e. Persze, testvérem, mondta nekem, láttam az Életrevalókat [az Életrevalók című filmet – a szerk.], ahogy megláttalak, rögtön eszembe is jutott, szeretlek, nyomjad, éljél, csináljad, hajrá! Körülbelül ilyesmi hangzott el. Egy-egy ilyen történet és a humor szinte mindig megnyitja az embereket egymásra. Fontos, hogy mi is önkritikával viszonyuljunk a helyzetekhez, kell, hogy beleálljunk a saját tökéletlenségünkbe. Mert ahogy rendőrvicceket, úgy kerekesszékes, meg vak, meg hallássérült vicceket is lehetne mondani.

Nehéz azért úgy viccelődni, hogy biztosan ne bántsuk meg a másikat. Még a nem sérült emberek is a hiperérzékenység korát élik, nehéz úgy PC-nek maradni, hogy őszinték is legyünk, és még a humor is beleférjen.

Embere válogatja, hogy ki mennyire érzékeny. Itt megint bejön az önkép. Akinek van egy viszonylag egészséges, kerek önképe, az venni fogja a lapot. Aki viszont sérült a sérültségben, az biztosan megsértődik. Nagyváradon születtem, ahol ki vannak mondva a dolgok: olyanokat engednek meg maguknak a barátok egymással szemben, hogy az először odalátogató ismerőseimet előre figyelmeztetnem kell, hogy ne sértődjenek meg... Ott a húsbavágó poén sokszor épp azért hangzik el, hogy az ember észrevegye magát. Szerintem a humor mindenképp felszabadít.

Nem csak a szemléletben, de az épített környezetben, az infrastruktúrában is látványos változások történtek. Milyennek látod a helyzetet itthon és külföldön?

2007 óta élek Budapesten, végigkövettem az elmúlt 12 év folyamatait, ugrásszerű a fejlődés. Szinte az összes busz alacsonypadlós, kiválóan lehet közlekedni a 4-6-os villamos vonalán, egyre több helyen alakítanak ki akadálymentes környezetet. A vidék nagyvárosai is sokat fejlődtek – én Egert látom közelről, ott nőttem fel. Egyre jelzettebb, kitáblázottabb, egyre jobban át van gondolva akadálymentesség szempontjából.

Az elmúlt tizenöt évben a BME építész karán sok rehabilitációs szakmérnököt képeztek, akiknek épp az a dolguk, hogy az épített környezetbe az akadálymentességet betervezzék.

Külföldön talán egy picit előrébb tartanak ebben, de főképp azért, mert korábban kezdték a fejlesztést. De a hiányosságok ugyanúgy megvannak ott is.

Milyen tapasztalatok vezettek oda, hogy most a speciális igényűek életminőségének javításáért tevékenykedj?

Ha egy speciális igényekkel élő ember például utazni szeretne, hihetetlenül sok mindent le kell szerveznie előre, mert nem tudhatja biztosan, hogy mi fogadja majd ott, ahová megy. Kevésbé tudja rugalmasan kezelni a helyzeteket, hiszen speciális körülményekre van szüksége:

fontos lehet kismillió dolog az ágy magasságától az ajtó szélességéig.

Sokszor megesett, hogy az előzetes tájékozódás és alapos tervezés ellenére nem úgy alakultak a dolgok, hogy azok számomra is élhetőek legyenek. Egyszer Lisszabonba utaztunk. Hetekkel az indulás előtt elindult a kommunikáció a szállásadóval, rengeteget leveleztem egy remek sráccal, Ruival, elküldtem előre a kérdéseimet, és ő mindet meg is válaszolta. A baj az volt, hogy ő úgy csinált, mintha jól beszélne angolul, a még nagyobb baj pedig az, hogy én is csak úgy csináltam, mintha jól beszélnék angolul. De így is átrágtunk mindent, küldött fotókat is, mindenki boldog volt. Amikor viszont ott voltam Lisszabonban, és este 11-kor megérkeztem a szálláshely elé, négy hatalmas lépcsőfok tornyosult előttem. Kérdeztem is Ruit, hogy hát, cimbora, mi ez itt? Azt mondta, nem gond, majd a barátjával beemelnek. Ekkor visszakérdeztem, hogy oké, de majd ahányszor ki és be akarok menni, ti itt lesztek, és mindig beemeltek? Erre nem tudott mit mondani. Láttam rajta, hogy nem akart rosszat, nem akart átverni – de ennek azért mégis ki kellett volna derülnie korábban.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban?

Igen. Ekkor nagyon elgondolkodtam azon, vajon miért ennyire bonyolult egy ilyen helyzet, hiszen nem űrtechnológiát kell alkalmazni! Itt csak méretekről, kialakításról, műszaki paraméterekről és információáramlásról van szó. Ezeket azért meg lehetne oldani. Később pedig, egy másik hasonló eset nyomán Farkas András üzlettársammal kezdtem hosszasan beszélgetni arról, hogy

milyen tarthatatlan az, hogy az akadálymentesség jobbára önbevallásos alapon működik, amit senki nem hitelesít.

Persze műszaki oldalról, a rehabilitációs építészszakma oldaláról vannak jól körülhatárolható szempontok, de a felhasználói oldalról nem. A sok eszmecseréből született az Access4You ötlete, hárman lettünk, hiszen Bitay Balázs is csatlakozott. Ezután heteket töltöttem azzal, hogy utánajárjak, mi a helyzet a világ más tájain az akadálymentesség tanúsítása ügyében. Azt láttam, hogy szinte mindenhol össze-vissza, jellemzően nonprofit törekvések keretében foglalkoznak ezzel. Ahol érintettség és lelkesedés van, ott történik valami, de az egyes projektek egymástól elszigetelődve működnek. Egyet találtam csak, ami valamelyest koherensnek mondható, ez a német ipari minisztérium és egy turisztikai ügynökség közös projektje, ami tanúsít ugyan, de nem minősít. Egyébként pedig úgy tűnik, hogy üzleti alapon működő, akadálymentességet tanúsító és minősítő módszertan és cég még nincs sehol.

Mi az Access4You háttere és célja?

Nem csak a kerekesszékes, de minden speciális igényű ember – vegyük például azokat most, akik vakok vagy gyengénlátók – meg kell, hogy tervezze a dolgait előre. Ha nincs a megfelelő információ birtokában, elbizonytalanodik, emiatt vagy úgy dönt, hogy mégsem megy, vagy csalódik akkor, ha odaér.

A gyakorlatban sok olyan szempont van, aminek érvényesülnie kell ahhoz, hogy a speciális igényűek számára is használható legyen egy helyszín. Mi nyolc célcsoport igényeit figyelembe véve alkottuk meg a tanúsító rendszert 500 szempont alapján.

A műszaki tervezésre Schenk Attilát kértük fel, aki Magyarországon az első rehabilitációs szakmérnökök egyike, legalább tizenöt éve akadálymentességet tervez. Az Access4You e rendszer alapján auditálja a helyszíneket, és európai tanúsító védjegyet állít ki róluk.

Kik kérhetik az Access4You minősítést?

Gyakorlatilag mindenki, aki üzemeltetője vagy tulajdonosa egy ingatlannak. De abból indulunk ki, hogy a szolgáltatást nyújtó helyszínek azok, ahol első körben érdemes a minősítést elvégezni, főleg ezek az épületek érintettek. A változásokat is követjük: egy helyszín három évre kapja meg a védjegyet, és ha bármilyen változás történik az infrastruktúrában, azt jeleznie kell nekünk.

Hol tájékozódhatnak a felhasználók az Access4You által minősített helyszínekről?

Az access4you.io oldalon naprakész információt biztosítunk azokról a helyszínekről, amelyek elnyerték a tanúsítványunkat. Az oldalon most helyszíntípusokat talál a látogató, és ahogy zajlanak a tanúsítások-minősítések, egyre bővülő, igény és helyszín szerint szűrhető, friss, megbízható és részletes információ áll majd rendelkezésre, hogy megkönnyítsük ezzel a speciális igényűek mindennapjait.

Borítóképünkön és a fotókon Berecz Balázs, az Access4You alapítója. Fotók: Pék Dániel