Miért néznek ki így a Notre-Dame legendás vízköpői?

A Notre Dame székesegyház meghatározó eleme Párizs látképének, amióta építése befejeződött az 1250-es években (a falaihoz kívülről kapcsolódó, arc-boutantnak nevezett támpilléreket a 14. században adták az építményhez). A világ egyik legszebb gótikus stílusú katedrálisa csaknem egy évezrede áll ellen az idő vasfogának. A Notre Dame azonban nem csupán bámulatos építészetéről és óriási színes ablaküvegeiről híres, hanem a falait őrző, kőből faragott teremtményekről, a vízköpőkről is – írja a Múltkor.

A vízköpők olyan faragott díszítőelemek, amelyek általában valamilyen mitikus lényt ábrázolnak, azonban praktikus funkciójuk is van a vízelvezetésben. Emellett egy francia legenda is szól az első ilyen teremtményről: Rouens-i Szent Romanus a keresztje segítségével legyőzi a „gargouille” nevű tűzokádó szörnyeteget (e szót használja a francia nyelv a vízköpőkre is), majd Rouen városában elégeti annak testét – azonban mivel fejét és nyakát megedzette saját tüze, ezeket a helyi templomra helyezik a gonosz elleni védelemként.

A középkori egyházban emellett a vízköpők groteszk kinézetükkel maguk is jelképezték a gonoszt. A templomon belüli biztonsággal és szentséggel szemben ők jelentették a kívül leselkedő fájdalmat és szenvedést. A Notre Dame külsején található több száz faragvány elképesztő részletességgel bír: egyesek valóban félelmetesek, mások elegánsabbak, megint mások pedig mintha unatkoznának. Sokuk nem bír valódi vízköpő szereppel, és csupán díszítésként szolgál. A legkülönfélébb mitológiai lényeket mintázzák, a khimairáktól a sárkányokig, de létező állatok is vannak köztük.

Míg a tényleges vízköpők közül sok áldozatul esett az őket kívülről és belülről is fenyegető esővíz általi eróziónak, másokat a 17., illetve 18. század során távolítottak el – különösen a 18. század végén, a francia forradalom idején. Ezeket a 19. század során pótolta neogótikus stílusban Eugène Emmanuel Viollet-le-Duc, aki 25 éven keresztül dolgozott a katedrális restaurálásán. Ahogy az a középkori szobrászok esetében is megszokott volt, egy saját magáról mintázott alakot is elhelyezett a templom homlokzatán – mégpedig a csúcsán található Szent Tamás-szobor formájában.

A katedrális összes figurája közül talán a legtöbbször megörökített a Styrgának vagy Strixnek nevezett vízköpő, amely egy emberszerű lénynek tűnik, azonban hátán szárnyak, feje tetején pedig szarvak vannak, és arca is igen különös. Unottnak tűnő helyzetben ül, állát tenyerébe támasztva, nyelvét a város felé kiöltve. A legendák szerint ez a fajta szörnyeteg emberhússal táplálkozik, és Ovidius római költő műveiben is található rá utalás. Charles Méryon metszetkészítő az 1850-es években többször is megörökítette a faragványt, kijelentve róla, hogy a Luxuria (vágy) bűnének megtestesülését látja benne.

Az egyéb érdekes figurák között megtalálható egy lefelé néző – talán fejét imára hajtó – kócsag, egy komoly arcú elefánt, több kecske, egy dühös majom, és egy háromfejű kutya is, de látható több sas, egy vaddisznó, egy szőlőt fogyasztó khimaira, és egy emberi lelket rágó démon is.

A vízköpők számos művésznek adtak ihletet az idők során, közülük a leghíresebb talán Victor Hugo volt, aki prominens szerepet adott az életre kelő vízköpőknek. A Notre Dame-i toronyőr című regényében – amelyet állítólag azért írt, hogy felhívja a figyelmet a rossz állapotban lévő építményre, ezzel kezdeményezve felújítását.