Arzénnal irtották ki saját családjukat

Döbbenetes, hogy a tett, a tettek elkövetői két kivétellel mind nők: lányok, asszonyok voltak. Tévedések elkerülése végett nem idegeneket öltek meg, hanem saját anyjukat, apjukat, fiukat, nagyszüleiket. Igen, ők voltak a tiszazugi méregkeverők, akik kegyetlen tudományukat egy nagyrévi bábaasszonytól tanulták el.

Tettüket évekig űzhették, mert a névvel és névtelenül írt bejelentéseket az első világháború után a szomorú években sem a csendőrség, sem a hivatalok nem vették komolyan. Sőt, el sem hitték. Végül is mint minden titok — amelyet egynél jóval több ember ismert — ez is kipattant, és a fejkendős, szoknyás gyilkosok megkapták megérdemelt büntetésüket.

Cikksorozatunkban arra szeretnénk válaszokat kapni, hogy ezeket a lányokat, asszonyokat olykor idős nagymamákat mi vezette, vezethette arra, hogy egyes legközelebbi hozzátartozójuktól örökre megszabaduljanak. Még találtunk egy szemtanút is, azután a régi, elsárgult iratok között a kihallgatási jegyzőkönyveket lapozva, kerestük a válaszokat, illetve szerettünk volna feleleteket kapni a miértekre, a temérdek megválaszolatlan kérdésre. Ebben a munkában komoly segítséget kaptunk a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltártól, a megyei főügyészségtől, különösen dr. Varga Árpád megyei főügyészhelyettestől. Több, eddig sehol nem közölt adatot, titkot adunk közzé ebben a sorozatban

A 20. század magyar történelmének első néhány évtizede aligha tartozik hazánk múltjának szívet-lelket gyönyörködtető lapjai közé, és ennek több oka lehet. Az egyik mindenképpen az, hogy vesztesen kerültünk ki az első világháborúból. Olyannyira, hogy odalett az ország korábbi területének többsége, köztük színmagyar vagy túlnyomórészt magyar lakta városok, községek. Nem beszélve a hatalmas anyagi és emberi veszteségről.

A másik ok: úgy tűnik, nekünk még ennyi tragédia sem volt elég, és békeidőben is hozzájárultunk ahhoz, hogy még tovább fogyjon a magyarság. Főleg a férfiaké, embereké, csak éppen az elkövetők nem harctéri katonák, hanem szolid vagy annak látszó háziasszonyok voltak.
Alig fejeződött be az első, nagy világégés, amikor Jász-Nagykun-Szolnok megye Tiszazug nevű tájegységében, annak is több községében furcsa szóbeszéd kelt szárnyra.

Ez a susmus főleg Nagyrévet és Tiszakürtöt érintette. Kezdetben, de később más községeket, falvakat, sőt városokat is. Hozzájárult mindehhez pár, névvel és névtelenül írt levél is, amely az akkori elöljáróságokhoz, valamint a környező csendőrőrsökre érkezett. Ezekben szó volt arról, hogy egyes asszonyok méreggel, főleg arzénnal tették el láb alól elöregedett, beteg, iszákos, durva vagy éppen makkegészséges hozzátartozóikat. Rendszerint férfiakat, és a bosszú, vagy éppen a juss, a haszon nevében az sem számított, hogy az illető saját apja, férje, apósa, ne adj Isten gyermeke-e.

A gyanú már 1912 körül felvetődött, de kezdetben, a háború miatt nem vették komolyan az illetékesek, illetve hihetetlennek tűnt, hogy a huszadik század első negyedében, harmadában még élnek efféle barbár szokások. Egy vesztes háború után, vagy éppen emiatt. A másik feltételezés is első hallásra szinte elképzelhetetlen: a levélírók szerint az elkövetők fejkendős, illetve szoknyás hóhérok, szóval nők voltak.

1929-ben alapos nyomozás kezdődött. Főleg Jász-Nagykun-Szolnok megyében, de az ország egyéb településein is. Összesen 162, már korábban eltemetett személy holttestét hantolták ki újra a temetőkből, majd a tetemükből, a koporsóból mintát véve keresték elhalálozásuk, az arzén nyomait. Ezernél több tanút hallgattak ki összesen, és akadt olyan gyanúsított is, aki esetében hetven(!) személyt idéztek be a szolnoki ügyészségre, bíróságra.

A perbe fogottak és megbüntetettek közül végül hatot halálra ítéltek. Igaz, hármat akasztottak fel, mert a fellebbezések nyomán egyet az ítélőtábla kellő bizonyítékok híján felmentett, kettő büntetését pedig életfogytiglanra változtatta. Nyolcan kaptak életfogytiglani elzárást, ketten tizenöt évet, a többiek öt-tíz év közötti szabadságvesztést. Az összes elítélt száma huszonnyolc, kettő kivételével mind nő. Fiatalok, középkorúak, sőt még egy néhány esztendővel hetvenen felüli nagymama is akadt köztük, aki korát meghazudtoló módon, fiatalos buzgósággal segédkezett a férfiak idő előtti eltüntetésében.

1929-1931 közötti években összesen tizenkét tárgyalást, köztük négy főtárgyalást tartottak: sem pénzt, sem időt, sem energiát nem kímélve annak érdekében, hogy minél többet kiderítsenek ebből a nem akármilyen gyilkosságsorozatból.

Azóta évtizedek, emberöltők teltek el, és az áldozatok meg az elkövetők egy része egymás körül nyugszik a nagyrévi öreg temetőben, meg más településeken is. Éppen ezért hívtuk segítségül a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárban őrzött három vaskos dossziét kitevő Szolnoki Törvényszék büntetőiratait, amelyek a tiszaugi arzénes perrel kapcsolatosak.

Ugyancsak segítségünkre voltak a Kunszentmártoni Híradó 1929. július 7-től megjelent számai, Turcsányi István úr összeállításában. Továbbá köszönjük a megyei főügyészség szolgálatunkra bocsátott, és eddig még sehol nem publikált főtárgyalási jegyzőkönyveit. Ezeken kívül írunk az eddig sehol sem publikált, névvel írt levelekről, a korabeli arzénmérgezés házi megvalósításának módjairól, sőt, a siralomházban eltöltött halálraítéltek utolsó, fennmaradt kívánságait is közzé tesszük.

Még találtunk egyetlen olyan élő, nagyrévi személyt, aki egykoron mint mindenkire kíváncsi elemi iskolás, sok mindenkit látott, ismert az arzénes ügyekkel kapcsolatban. Nem véletlenül, mert a csendőrök az ő házukban rendezték be a kihallgatószobát, azután az édesapja, Balogh Ferenc volt ekkor Nagyrév kisbírója. Ebben a minőségben fogadta, kísérgette, megmutatta a csendőröknek a faluban a keresett személyek házát, házait.

Ezt a még ma is szellemi frissességnek örvendő, nyolcvankilencedik évét morzsolgató nyugdíjast Gúnya Józsefné, született Balogh Máriának hívják. Ma is Nagyrév, Tópart út 10. számú ház az otthona, ahol a múlt század húszas éveiben a szüleivel lakott. És megvan az úgynevezett kihallgatószoba is: ahol a cibakházi, tiszakürti csendőrök a gyanúba fogottakat kérdezgették, hallgatták ki. Írásunkat az ő, Gúnya Józsefné Balogh Mária visszaemlékezéseivel kezdjük. Ezen mondatok 2008 végén hangzottak el.

Putri Panni meg a többiek

Gúnya Józsefnének kazalnyi élménye van a kor akkori szereplőiről, akár elszenvedték, akár elkövették a szörnyűségeket. Elsőként Putri Panni történetét idézte fel.

— Az eredeti neve nem ez volt, de így hívta mindenki, és mi is. Nem ide valósi, Cibakházáról költöztek ide, és onnan a titulus, hogy egy putriszerű, kis házban laktak. Hárman: Panni, az idős édesanyja, meg Panni kissé habókos lánya. Így mondták ezt akkoriban az olyan emberre, ha valakit nem vettek fel az elemi iskolába se.

Elég az hozzá, hogy az öregasszony ágyhoz kötöttnek számított, hiszen menni is csak nehezen bírt. Valószínű egyre jobban terhére volt a lányának, unokájának, mert azok elhatározták, valahogy megszabadulnak tőle. A lány vett egy kis arzént, és lekváros kenyérre kenve megetette az anyjával. Utána a lánya gondjaira bízta, és mintha mi se történt volna, kiment az erdőbe gallyat szedni a sparheltba.

Ebből bőven akadt ilyesmi az ártéren, főleg áradás, majd a víz visszavonulása után. Pár óra múlva ért vissza egy köteg rőzsével, és a lánya azzal fogadta: a mama se nem rezdül, se nem mozdul. Mivel már sötét este borult a környékre, szemrebbenés nélkül taligára rakták, tettek rá rőzsét is, ha útközben bárkivel találkoznának, és kitolták a Tiszára.

Igen ám, de időközben akkora köd kerekedett, hogy nem találták a folyót. Így kénytelen-kelletlen visszahozták, berakták az ágyba, dunnával nyakig betakarták, mintha aludna. Másnap felszállt a köd, megvárták a szürkületet, és irány a Tisza. Ekkor már meglelték az élő folyót, és a holttestet kínkeservesen bevonszolták a hullámok közé. Nem ment egykönnyen, a sodrás mindig a part felé mozgatta, ezért Panni jóval térden felül belegázolt a folyóba, sőt még egy bottal beljebb is segítette, nehogy a hullámok megint kisodorják a partra. A hosszas próbálkozást siker koronázta, végre belekerült a tetem a folyó fősodrásába, és eltűnt.

A szerencsétlen öregasszonyt végül Csongrádnál fogták ki, és az elkövetők szerencsétlenségére éppen ott volt az esetnél a cibakházi főjegyző is. Azonnal felismerte, ki a hulla.
— Szentséges Atyaúristen, ez meg Putri Panni anyja! Hogy kerülhetett ez a folyóba, amikor már menni se nagyon bírt?
Értesítették a cibakházi csendőröket, mire azok már mentek is Nagyrévre Pannihoz.

— Hol az édesanyád, Panni?
— Az Isten a megmondhatója, drága törzs úr, valahová elkóborolt, két napja nem láttam.
— Ej, ej, Panni, hirtelen megtanult járni? Merthogy menni se bírt már szegény...
Mivel a lánya meg az unoka is váltig tagadott, bevitték magukkal Pannit a vallatószobába, majd szóltak Balogh Ferinek, édesapámnak.
— Feri, tüzeljen be a kályhába! Csak ráérősen, komótosan. Majd ha piros lesz a karika, ráültetünk, Panni! Hátha akkor majd eszedbe jut valami anyádról, ha már napok óta nem láttad.

Erre Panni szinte azonnal válaszolt.
— Nem kell begyújtani, Feri bácsi, mert én nem ülök azokra a tüzes karikákra, annyi szent! Maga meg, törzs úr, vegye elő a papírt meg a tollat, azután írja szépen, sorban amit mondok...
Így vallotta be a gyilkosságot.
(Folytatjuk)