SZOLJON

Kedves családi ház nappalijában üldögélünk, rózsaszín szalagokból gyártunk kitűzőket. Hurkot vetünk, gondosan kialakítjuk az ismert formát, majd gombostűvel rögzítjük. A rákbetegek világnapjára készülünk. A szolnoki rendezvény vendégei mind ilyet fognak viselni, ez a mellrák elleni küzdelem szimbóluma. Jár a kezünk, közben Magdi és Zsuzsa mesél. Magukról, betegségükről, küzdelmeikről vallanak.

— Álltam a Szegedi Klinika harmadik emeleti ablakában, és megértettem, hogy rákos vagyok. — Mihály Imréné, Magdi hangja még így, három évtized elteltével is megremeg. A rákról manapság is a gyógyíthatatlan kór jut eszünkbe, pedig ez koránt sincs mindig így. Ezt persze nehéz elhinni a betegség kezdetén. — Szürke volt körülöttem a világ, tompák a hangok — folytatja Magdi. — Körülnéztem a szobában és azt láttam, hogy én vagyok ott a legfiatalabb. A legifjabb, akinek már nincsen sok hátra. Harminckét esztendős voltam...

Ekkor hívatta be szobájába a kétgyermekes fiatalasszonyt Szegvári professzor, és felmutatott a svájci orvosok, tudósok falra kiakasztott fényképeire, majd így szólt: „Tőlük tanultam! Higgye el, hogy meg tudom gyógyítani! Higgyen abban, hogy ön hamarosan egészséges lesz!".
A fiatal nőben percek alatt értékelődött át minden. Rájött arra, hogy neki meg kell gyógyulnia, és ehhez a legfontosabb feltétel az önbizalom. — Visszamentem ugyanabba a szobába, ahol feküdtem. Megláttam, hogy színes a fal, odakintről madárcsicsergést hallottam. Ekkor már tudtam, hogy helyrejövök.

Magdit és barátnőjét, Zsuzsát, a két — ma már — nagymamát, a közös betegség hozta össze.

— Én is fiatalasszony voltam, amikor felfedezték nálam a melldaganatot — veszi át a szót Zsuzsa. — Szolnokon, a bábaképző épületében kaptam a kemoterápiás infúziót. Olyan rosszullétet, amit az okozott, el sem tudtam addig képzelni. Még tizenöt év múlva is elkapott a hányinger, amikor elmentem a Baross úti épület mellett... — idézi fel emlékeit. Hozzáteszi: a gyerekek voltak azok, akik erőt adtak neki, no és a keresztanyja, aki szintén rákbeteg volt. A rokon olyan büszkeséggel vállalta a sorsát és betegségét, ami példa volt számára.

Zsuzsa és Magdi meglepő nyíltsággal beszélnek az elmúlt évekről. Nem volt ez mindig így!
— Sokáig csak otthon ültem, és úgy gondoltam, hogy annyi az én világom — folytatja Magdi. — Aztán találkoztam egy ismerőssel, aki elhívott egy klubba. Egy olyan helyre, ahová csak rákbetegek és családtagjaik járnak. Attól kezdve kinyíltam, végre találtam olyan embereket, akikkel bármit megbeszélhettem. Itt találkoztam Zsuzsával is.

A két barátnő egymásra mosolyog. Láthatóan mindketten megvívták a harcukat önmagukkal, és nyilvánvaló, hogy győztesen kerültek ki e küzdelemből.

Dr. Csőszi Tibort, a szolnoki Hetényi Géza Kórház onkológiai osztályának vezetőjét, a rákbetegség orvosi vonatkozásairól és a gyógyítási tapasztalatokról kérdeztük.

— Orvosi szempontból a rák ugyanúgy egy krónikus rendszerbetegség, mint például a cukorbetegség, vagy a magas vérnyomás, amikkel hosszú évekig együtt lehet, és kell is élni — mondta a főorvos. — Az emberek többsége ma még automatikusan a halállal azonosítja a rákbetegséget, holott már nagyon sok beteget véglegesen meg tudunk gyógyítani, ha időben felismerjük a betegségét, és megfelelő kezelésben tudjuk részesíteni.

— Meggyógyul a beteg, avagy „csak” tünetmentessé válik?
— Ma már megszűnt az a gyakorlat, hogy öt év tünetmentesség után kimondjuk: gyógyult a beteg. Jóval később, akár tíz-tizenöt év után is újra jelentkezhetnek ugyanis a tünetek, ezért a „gyógyult” betegeknek az életük végéig onkológiai gondozást javaslunk. Speciális orvosi ellátásban részesülnek, és a korábbinál lényegesen fegyelmezettebb életmódot írunk elő nekik.

A cikk a hirdetés után folytatódik

— Mennyire öröklődő, illetve mennyire szerzett betegség a rák?
— Maga a betegség nem öröklődik, a hajlam viszont igen. Ahhoz, hogy ténylegesen is megjelenjen a rákbetegség, kellenek bizonyos környezeti tényezők is, a genetikai hajlamosság mellé. Ha egy családban halmozott módon fordulnak elő a daganatos betegségek, akkor kétségtelenül fennáll a genetikai veszély. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a család minden további tagja feltétlenül daganatos beteg lesz.

— Mik a leggyakoribb rákbetegségek manapság?
— Újabban sajnos a férfiak és a nők körében is egyértelműen a tüdőrák vezeti a statisztikákat. Ez Jász-Nagykun-Szolnok megyére különösen igaz. Borzasztó sok elhanyagolt, előrehaladott tüdődaganat kerül mostanában elénk! A tüdőrákot a férfiaknál a prosztata- és a vastagbéldaganat, a nőknél pedig az emlőrák követi a leggyakoribb megbetegedések listáján.

— Hogy állunk a gyógyulással, gyógyíthatósággal?
— Azoknál állunk különösen jól, amelyeket meg lehet előzni! Szinte minden daganatos betegségnél vannak úgynevezett „rákelőző” állapotok. Ha a betegséget elkapjuk még ebben az állapotában, akkor egyszerűen nem alakul ki a rák. Példaként említhetem a vastagbélrákot, ami az esetek kilencven százalékában polipból alakul ki. Ha ezt a polipot időben észrevesszük és eltávolítjuk, akkor nem lesz belőle daganat. Általánosságban is elmondhatjuk, hogy a korai stádiumban kiszűrt daganatos megbetegedések jól gyógyíthatók, míg a későiek már kevésbé. Vannak persze szervrendszerenként is óriási gyógyíthatósági különbségek. Amíg például a hererák majdnem száz százalékban meggyógyítható, addig a tüdőrák csak tizenöt-húsz százalékban...

— Az onkológus milyen jelzővel jellemezne bennünket, potenciális betegeket?
— A tragikussal! A magyar ember hozzáállása általában is tragikus a saját egészségéhez, de jellemzi a rákhoz való kapcsolatunkat is. A magyar ember gyakorta csak akkor megy el az orvoshoz, ha már jártányi ereje sincs, amikor már nagy a baj, és esetleg már nem lehet neki segíteni. A szűrésekre alig járnak el az emberek, pedig azok többsége ingyenes. Vannak Magyarországon olyan megyék, amelyekben például méhnyakrák-, vagy emlőszűrésre az érintettek húsz-harminc százaléka megy csak el. Döbbenetes! Az előttünk, itt az osztályon lezajló, halállal végződő rákbetegségek túlnyomó többsége olyan, hogy az, megfelelő időben diagnosztizálva, gyógyítható lett volna. Az emberi szervezet jó előre jelzi a bajt! Ha ezeket a jelzéseket nem vesszük komolyan, akkor magunkra vessünk. Tessék végre eljárni a megelőző- és szűrővizsgálatokra, mert ennyivel tartozunk magunknak és környezetünknek!

Zsuzsával és Magdival, az egykor beteg mai nagymamákkal, a rák világnapi megemlékezésen futunk össze legközelebb. Büszkén osztogatják a jelképül szolgáló rózsaszín kitűzőket a résztvevőknek, melyeket együtt készítettünk. Jut belőle Furcsa Józsefnének is, aki a rendezvényt szervező megyei egyesület vezetője.
— Szinte csak nők jöttek el ez alkalomból — tárja szét karját az egyesületi vezető. — Ez jellemző! A klubba is nagyobbrészt nők járnak, akiket néha elkísér az egészséges férj is. Sajnos a többség még bezárkózik az otthonába, és saját magába is. Fontos, hogy elhitessük minden beteggel: igenis, létezik minőségi élet a daganat felfedezése után is! A legfontosabb pedig, hogy rájöjjenek: együtt minden sokkal könnyebb! 

Az egyén felelőssége, hogy eljárjon rákszűrésekre

A közelmúlt hazai rákkutatásának és rákgyógyításának egyik legnagyobb alakja a mezőtúri születésű dr. Lapis Károly akadémikus, orvosprofesszor.
— Rendkívüli fejlődésen ment át a rákgyógyítás az elmúlt hatvan évben — mondta lapunknak a nemzetközi hírű rákkutató. — Óriásit fejlődtek például a diagnosztikai eszközök. — Amikor a pályámat kezdtem, egyszerűen még nem voltak rendszeres rákszűrések. A mai korszerű műszerek lehetővé teszik a rákbetegség egyre korábbi stádiumban való felfedezését. Már pedig, a rákos betegségek korai diagnosztizálása jelentősen növeli a gyógyulási esélyeket. Más kérdés, hogy a magyar ember valamiért, érthetetlen módon, nem él ezekkel a lehetőségekkel.
Lapis professzor egy számpárral is illusztrálta a magyar mentalitást. A rákos megbetegedések gyakorisága Magyarországon 10 százalékkal magasabb az európai átlagnál, viszont 45 százalékkal több végződik közülük halállal. Ennek oka, állítja határozottan, egyértelmű: a magyarok nem vesznek részt kellő számban rákszűréseken, ráadásul pedig, gyakorta félbe is hagyják a kezeléseket...
— Hatalmasat fejlődtek a terápiás módszerek is — tette hozzá. — Vannak olyan daganatfélék, mint például a fehérvérűség bizonyos csoportjai, vagy a here- és az emlődaganatok, amelyeknél ma már kilencven-kilencvenöt százalékos a gyógyulási arány!  

Több, mint százan látogattak el a világnapi fórumra

Évek óta hagyományosan február 4-én ünnepeljük a rákbetegek világnapját. Ebből az alkalomból, egésznapos fórumot szervezett tegnap Szolnokon a Rák Ellen, Együtt, Egymásért Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesület. A rendezvényre több, mint százan látogattak el, javarészt gyógyult betegek. A szervezet ezzel a rendezvénnyel is hidat próbált építeni a civil szervezetek, a városvezetés és a betegek között.