Tiszainoka: egy kis ékszerdoboz a Tisza-partján, melyre patinát vont az idő - galériával

Patina. Ez a szó jut eszembe, ahogy végignézem a képeket. És nem csak a templomsisakról, ahogy a vörösréz mélybarnába hajlik. A tárgyakról is: a kulacs, a kancsó, a boros- és szódásüveg. Azok is megpatinásodtak.

Mert a por is képes patinát vonni tárgyakra. Illetve nem is a por, hanem az idő.

Azok a régi szép napok… Vagy szép idők. Nem mintha a mostaniak csúnyák lennének, és vissza kellene sírni bármilyen múltat; de mégis, az ember valahogy így van kitalálva. Meglát egy régi tárgyat, vagy valamilyen tárgyon, épületen, esetleg egy még szabályos ritmusú, de omladozó vakolatú téglakerítésen észleli az időt, és beleborzong. Ez a nosztalgia. Örökké a vaskorban lenni, miközben az aranykor(oka)t siratjuk. Az emberiségét, az országét, a személyeset.

Nézem a képeket, s azon morfondírozok, vajon egy megkopott festékű, repedező fafaragvány, mondjuk egy kopjafa például, lehet-e patinás? Vagy egy betonplacc, ami más színű anyaggal toldoztak-foltoztak valamikor. S ebben a térköves korban hajlok rá, hogy lehet. Bizony lehet!