Tiszaigar: a kistelepülés, amit Mátyás király fája tett igazán ismertté - galériával

Már megint a fák. De hát ott vannak minden képen! Mátyás király fája. Teljesen mindegy, hogy az a kocsányos tölgy látta-e az igazságost, akinek apjáról, Jánosról, Bán Mór, azaz Bán János, ennek a lapnak a korábbi főszerkesztője ezeroldalakat írt már össze méltán népszerű Hunyadi-regényfolyamában. Valószínűleg nem látta, ahogy a király sem őt. Elkerülték egymást az időben. Úgy százötven évnyire. Már ha egyáltalán járt Mátyás Tiszaigaron.

Azt olvasom, hogy a tölgyfa csak négyszáz éves lehet. Körülbelül. Azért sok mindent láthatott. Törököt, osztrákot, oroszt. Vihart és napsütést, csendes esőket és hideg telet.

Mondhatnám, hogy ez a fa, ahogy kapaszkodik a tájba, olyan, mint egy ember. Persze ez csak hasonlat. Hasonlítás. Valójában minden fa olyan, mint az ember. Miközben egyáltalán nem olyan. Csak lehetnek jelzők, amelyek egyikre is igazak, másikra is. Öreg vagy fiatal. Egyenes, kopasz, szívós, hajlékony, szürke, kérges, törékeny, sima, görcsös, magányos. Ezer gyökér köti meg, miközben a nap felé nyújtózik. Ahogy az arborétum fáit, a fenyőket, a hársakat, az árokpartok akácait.

Időnként szavakat mormolnak összesúgva, mint egy Baudelaire-versben. És persze: „Jelképek erdején át visz az ember útja”. Értjük őket, vagy nem értjük. Egy idő után mindegy. Vagy majdnem mindegy. Van az erdő, van az út, a jelképek. És persze van az ember. Vannak a fák.